Örömöt zeng most tenéked lelkem
Ritmusra ver hozzá én dobogó szívem
Mi is az öröm, kérdezd meg csak bátran
Papírra vetem, mit e világban láttam

Láttam az égen úszni a felhőt
Láttam alatta tengernyi erdőt
Láttam madarat, kék tollú farkút
Láttam folyót, kígyózót, hosszút

Nehéz zsákja hátán
húzza élete súlyát,
cipeli minden terhét,
bánatát és búját.

Gyűltek ráncai,
meggörbült a válla,
nem csillog a szeme,
keskeny vonal szája.

Hogy tudná letenni,
szabadulni tőle,
vagy cserélni bármire,
homokra vagy kőre?

Ha jő az éjszaka, én vágyom arra,
hogy karjaidba vegyél, kedvesem, ma!
Szerelmes szavakat suttogj nekem,
és akkor nagyon boldog leszel velem.
Hozzád bújok, édes kedvesem,
féltőn átölelsz én szerelmesem!
Szívünkön a vágy zenél egy édes dalt,
szerelmes szívünkre ez balzsamként hat.
Ablakunk alatt egy tücsök hegedül nekünk,

Szeretem a lényed,
a benned levő mindenséget,
mikor kedvesen szólsz,
vagy néha beszólsz,
mikor látom a mosolyod,
vagy lelked némán zokog,
hagyod, hogy vigasztaljalak,
s érzem a benned lévő falat,
mikor megfogod a kezem,
s bármit megengedsz nekem,
mikor hozzád sem érhetek,
és én egyszerűen nem értelek,

A híd karcsú, nyúlánk, ezüstös teste
Belenyújtózik a hamuszínű estbe.
Ködlabdák simulnak a fémcsillogásba,
Átgurulnak mind a holnaputánba.

Vízfodor öleli a híd alatti mélyet,
Lámpafény aranyozza be a szürkeséget.
A partnak támaszkodva küzd az idővel,
Felfelé nyúlva játszadozik az éggel.

Mindig többszörös a hasonlóság. Festék 
mindenütt. Lyukak, betömörített 
rongyai törlésre szánt, ecset valóság.

Suttog az éj,
rólad mesél,
hozzád bújva
sok szépet remél.
Aludj hát kedvesem,
legyen boldog álmod velem!
Én is lassan elalszom,
tücsök ciripel a teraszon,
a hegedűjét nekem húzza,
nem fárad el a vonója!
Álomba ringat a tücsökzene,
féltőn átkorol a sötét este,
szél sem lebbenti a fákat,

Ülök a Tisza partján elmerengve,
Elém sodródik a múlt emlékképe.
Csendesen folyt el a Tisza medrében,
Táncot járt a napsugár tükrében.

Gondolataim vele sodródtak tova,
Mily nyugodt és szeszélyes volt valaha.
Most békés, csillogó arcát mutatja.
Partjára újra épült a megszépült Szeged városa,
Emléktábla mutatja, a Tisza néha pusztító, goromba.

Most ringó mosolyú tűznyelvek ölelnek,
az életvillanás felhők fölé emel.
Hol virágillatú angyalok szeretnek,
az Isten most velem van, egészen közel.

Lenni e csodában magamban lázadó,
örök ifjúi lángoló hevülettel.
Ember vagyok, folyton magán gondolkodó,
csodában megbúvó óriás szemekkel.

A Szél gyermeke lettem, Ő lett a mostohám.
Ide-oda dobál és szemembe fújdogál.
Hogy porszem vagyok, elviseltem rég,
De úgy felkavar, felkap néha a Szél...

A Szél, mint hóhérom Ő énnekem,
Kötelet lógat nyakamba szüntelen.
Fojtogat levegőm, nyakam szorítja a lét,
Szöknék előle, de utánam ered, üldöz a Szél.

Lelkemben hűs árnyak... megnyugodni kéne!
Átölelni magam, kimenni a fényre.
Kivinni szívemet egy virágzó rétre,
Eltemetni ottan reménynek, békének.

Meghalni kéne százezer átkon,
Mi túlontúl vitt már, túl, minden árkon.
Oly mélyre tapostak, süllyedni kezdtem,
Mire feleszméltem, össze-vissza vertek.

Halált üvölt a csalfa élet,
tátongó szájába belenézek.
Fogatlan napok csacsognak,
csúf vagyok élő halottnak.

Cafatokra tépett a zord idő,
de nyitva van még a temető.
Benne táncra kel a pillanat,
szeretője lettem magamnak.

Viharral, széllel megjött az eső,
az életet adó, éltető,
égből ömlő eső.
Hetek óta tart a kánikula,
lassan minden kiég,
cserepes a föld,
már ő sem bírja.
Odalesz a termés,
se fű, se virág,
megváltozott ez a világ.
Eltűnt a négy évszak,
nyáron forróság, trópusi meleg van,
a régi havas tél már rég elmaradt!

Gabi Lajcsi
hami fagyi
Matyi pacsi
party pajti.

Öcsi löki
feje töri
köszi nyögni
Öcsi szökni

Tesó üti
magán ügyi
tuti bünti
nuku süti

Anya zsűri
messze küldi
újra sütni
együtt ülni

Ahova nem hívnak, oda nem megyek,
csalóka álmokat nem űzök, kergetek,
kerülöm a sivár, puszta helyeket,
jártam arra régen éppen eleget.

Virágos rétek, napsütötte dombok,
égig érő fákon zöldellő lombok,
patakok, kis tavak, rétek bársonya,
testem nyugalma, lelkem temploma.

Sűrű, sötét éjjelen
lóg az ereszen,
szárnyával takarózik,
lassan himbálózik.

Rovarok a fényben
csillannak az éjben,
kettő szárnycsapás,
egy röpke villanás.

Megvolt a vacsora,
bár nem nagy lakoma,
becsomagolva alszik,
csak cincogása hallik.

Várok egy mondatot.
Hosszú évek óta már,
Sodor a szél, csak egyre tovább.

Templomok, keresztek, fogadalmak,
Imák és hosszas elmélyedések,
Lesz-e még egyszer az a holnap?

Kegyetlen hőség után,
Ömlik rám végre a hideg hó,
Jól vagyok már, készen állok bármire.