Elmennek, akiket szeretünk,
s utána már nem oly őszintén nevetünk.
Eszünkbe jut majd sok kép,
egy ismerős mosoly, mely oly szép.

Elmennek, akiket szeretünk,
s ez ellen semmit nem tehetünk.
Marad a sok emlék, mikkel kezemben úgy feléd mennék.

Megmarad egy ismerős illat,
mi még a közelséged hitében ringat.

Lennél-e e gyűrű igaz hordozója,
s hitvesi csókot adnál-e énnekem.
És amikor eljön majd az óra,
fognád-e az Isten előtt kezem.

Lennél-e életem egyetlen meséje,
hol a jó jutalmát valóban elnyeri.
Lennél-e imámnak ájtatos füzére,
mikor az Isten azt csókjával illeti.

Ülök egy vonaton, épp a lányom felé utazom.
Kinézek a tájra, melegség jár át, ahogy vár már a Drága.
Zakatolnak a sínek,
fejemben kavarognak a rímek.
Elhalad utam sok szép tájon,
hogy megöleljem, már én is nagyon várom.
Közelségére mindig vágyom,
akár télen, akár nyáron,
hisz
ő az egyetlen, drága kislányom.

Most már hallgatok, az univerzum mesél helyettem, minden dimenzió itt van mellettem.

Egyszer az időnek meg kellett állni,
nem tudott már tovább szállni.

A saját fogságába esett,
egy vekkerből, mi nem járt,
csak kifelé lesett.

Megtanulta, mi az csak várni,
s egy órásüzlet kirakatában tétlenül állni.

Az utcán sem történt semmi,
hisz állt az idő,
ott sem haladt senki.

Van az úgy, hogy megfárad már a létem,
de amit belém kódolt a csupasz éltem,
azt magamból ki kell, hogy énekeljem.
Még pengetem lantom rendületlen,
bár az időm lehet, hogy ehhez már kevés,
de amíg van bennem csipetnyi józan ész,
addig hadd éljek úgy, mint egy naiv kis zenész,
aki eldalolja minden örömét és bánatát,

Eljön hűvös szelek szárnyán,
novemberi éjnek táján,
minden csillog tőle, mint a márvány.

Ahol fehér lován halad,
zúzmara lesz lépte alatt.
Hirtelen ködös lesz,
s megdermed minden,
vacog a szív is itt benn.

Csend honol a folyó felett,
élettelen lett a táj,
nem vijjog a sok sirály.

Ó, március, te kikeleti varázs,
Ragyog a fény, csábítva int felém.
Érzi-e a szíved, amit én,
Új életre kelt március reggelén.

Ó, mondd, kedvesem,
Érzed már, jön a tavasz csendesen,
Virág nyílik, rügy pattan, ébred az erdő,
Simogatja szívedet a szellő.

Viharfelhők gyülekeznek,
csendes lesz a táj,
elhallgatnak a madarak,
a levegő megáll.

Távolról fényes villanás,
halk dörgés, morajlás,
megrezdülnek a levelek,
esőkoppanás.

Sötét árnyék érkezik,
beborítja a tájat,
szél hajlítja, csavargatja
mérgesen a fákat.

A földön feküdt, túlnőtt rajta a világ,
azt mondták, több, mint húsz percen át.
Körötte most minden csupa fönt és csupa láb,
idegen ismerősként ölelte át egy érzés
még ideát, s majdnem odaát.

A földön feküdt mozdulatlan,
körötte rohant a zajos világ.

Olyan a vers, mint a zene,
körülzsong, hallod rendületlen,
a szó, a dal már benne lakik füledben,
útnak indul, szívedbe bújik,
körülnéz,  s ha otthonra talál,
vércseppé válva, benned körbejár.

Egy ölelés sohasem lehet késő,
Csak azt mindig teljes szívedből add.
És ha lehet, ne az legyen az utolsó,
Hisz oly rövid az a kicsinyke pillanat.

Hazugságok göröngyös útján
Éljük álszent, hűtelen napjaink.
Elmélkedünk egy megélt csodán,
És mindennap sokszor meghalunk.

Látom már a zöldeket,
égi könnycsepp öntözi a földeket.
Kizöldül a tisztás, a domb,
a nyíló virágokon méhecske dong.

Várom a tavaszt,
mikor mindenhol rügyet
s virágot fakaszt.

Érzem a lágy, simogató szellőt,
oly szép, mikor a napsugár áttöri a felhőt.

A tél búcsúzik, s zokog,
völgyben a patak csendesen csobog.

áramvonalas, karcsú teste
lágyan siklik a mélykék vízben
lehet reggel, vagy akár este
ő mindig csillog aranyszínben

ha víztükrön napsugár táncol
teste fénylik, mint a szivárvány
pikkelyei közt a fény lángol
nézd, egy aranyhajú királylány

2025. január 12.