(Aratás napján)

Ősi földünk szélén
Pipitér csokrot szedtem,
Búzatábla ringott,
Örült a lelkem.

Egy fekete pöttyös lepke
Repült csokromra, kezemre,
Üzenetet hozott, vagy vitte,
Sosem találtam még ilyen lepkére.

Vond meg magadtól a friss levegőt
Lassítsd le a monoton éveket
Felejtsd el a szembejövő fuvallatot
Kerüld el a tömeget és az embereket.

Szemedbe ne fújjon többet a szél
Arcodat ne érje színes napsugár
A strandok zsivalya is egy távolság
A focizás hangulata is elkerül már. 

Vékony szálon táncol a lét,
a sors forgatja kerekét,
hol így, hol úgy fordul át,
lehet gonosz, vagy jóbarát.

Mindig a legjobbat várjuk,
mit rontottunk, örökké bánjuk,
visszasírjuk a szép időnket,
de nem tervezzük a jövőnket.

1/ Sokat eltünődöm...
miként viszonyul 
a kar a kézhez,
a láb a térdhez,
az én az énhez,
a törzs a mellhez,
a váll a nyakhoz,
s mint bolondoz
a has, ha éhes...
a nyelvünkkel csókolózhatunk,
érezzük az ízeket,
a sósat, a keserűt, az édeset,
szemünkkel láthatjuk a színeket,
a sötétben a fényeket,

Lehajtott fejjel jöttem-mentem,
Csak az út pora nézett énreám.
Szívemben fájó kínok égtek,
De én csak ballagtam búsan szívem után.

S oltottam tüzét könnyeimmel,
Fölkiáltottam a merengő Naphoz:
- Adj fényt, de ne fájó lángot!
Lelkembe varázsolj, de örömvirágot!

Faluvégén villanypózna,
gólyapár a fészkét oda rakta.
Kikelt a tojásból már a két kis gólya,
mamájuk őket a széltől is óvja!
Tűz a nyári nap reájuk,
gólyamama szettárt szárnnyal vigyáz rájuk!
Fiókáit mindentől félti, óvja,
szárnyaival betakarja.
Ennivalóval bőven ellátja,
ebédre ürge és béka van tálalva.

Oly élhetővé vált már minden
Gördülékenyen haladt az élet tovább
Szinte el is hittem, hogy így is lehet
Enyém is lett ez a ragyogás.

Váratlanul egy pillanatnyi kihagyás
Egy belefeledkezés, nem figyelés
Majd összeomlik szinte minden
Lelkem a porba hull, a harmónia elszáll.

Görnyedten húzza a banyatankot
vásárlásból hazafelé,
senki nincs, ki elkísérné,
senki, aki segítené.

Járdaszegély már akadály,
ráncigálja, de elakad,
bosszankodik, nem adja fel,
neki ez nagy feladat.

Három fiú arra sétál,
kettő röhög, egy odamegy,
megemeli, semmit nem mond,
nem vár érte köszönetet.

Fekete éjszaka fátylán lépked a hold,
kísérik őt fényes csillagok,
néha egy felhő odabólint,
ha kellek, én is itt vagyok.

Maga elé húzza hajnaltájt,
búcsúzóul betakarózik,
mire az első sugárral
a nap idelopózik.

Uram! Tudom, keveset beszélgettünk mostanában,
tudod, én csak úgy tengek-lengek ebben a világban.
Még mindig keresem a hitet, amit nekem adtál,
de megtorpanok minden hitetlen pillanatnál.

Nem kergettem hiú ábrándokat,
csak egy korcs kutyát az udvaron,
játszottam az életemet,
hogy repült el, nem tudom.

Múlt héten még gyermek voltam,
ma már nyugdíjas leszek,
kettő közt ez meddig tartott?
Csak egy apró szösszenet.

Mi volt a jó, mi volt a rossz,
eldönteni nem tudom,
megszépít már minden régit
emlékező albumom.

(Nagykálló, Máriapócs felé)

Édes hazám, te szép Magyarország,
Ki még nem látott,
Nem tudja, milyen szép az orcád!
Nekem nem hosszú utakat jelented,
Dombok lankáit, Balatont, Dunát, Tiszát,
Alföldet,  hegyeket, búzatengert…

Áldás az eső, forró nyári napon,
még akkor is, ha hirtelen nyakamba kapom,
nem baj, ha sár van, kerülöm a tócsát,
míg a napnak fénysugarát szórják.

Áldás a napfény sötét téli délután,
ha átsüt komor felhők fátyolán,
langyos ereje jólesően melegít,
látványa jókedvet hoz, felvidít.