Amikor úgy érzed, neked semmi sem sikerül,
a vihar feletted tombol, és az ég egy nagyot dördül,
a szíved összerándul legbelül,
s te nézel a semmibe tehetetlenül!
Ne csüggedj, hisz az ég holnapra, hidd el, kiderül,
hinned kell rendületlenül,
hogy nem maradsz egyedül,
lesz aki fogja a kezed és melléd ül,
aki szeret téged, és néha elgyöngül,

Hazugság ül a nyelved hegyén,
Csillog a nyál, hamis remény.
Selymes szavak, mint puha mozdulat,
Sebet ejtenek pillanatok alatt.
Hazugság csillan a szemednek mélyén,
tükörbe nézel, de eltorzul a fény.
Ígér és hiteget, fonja a hálót,
elfedi lassan az igazi valót.
Hazugság táncol a világ ölében,
Nem számít itt már bűn, se szégyen,

Életemben Rád oly sokat vártam,
közben szép lassan,
szinte észre sem vettem,
s szívem kősziklába zártam.

Miközben csak magam elé néztem,
neved milliószor a kősziklába véstem.

Könnycseppek peregtek a homokba,
mialatt ott hevertem romokba'.

Egy reggel aztán kis szellő jött, simogató, lágy,
s szívemnek kőfalán lyukat ütött a vágy.

Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.

Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.

Elengedik utolsó leveleiket az őszi fák

Midőn álom jő énreám esti hajnalcsillagfényben,
Lehunyom immár pilláim a sötét, fekete éjnek.
Már nem hallom a város utcazaját...
Elcsendesül a kín is fájó szívem falán.

Mert nappal felemészt a létem,
Utánad sír, zokog én megfáradt lelkem.
Hiányod megérteném, ha nem szeretnélek!
Bár ne ártana, ha nem vagy itt velem, s nékem.

Add a világnak magad!
Majd én kitépem szívemből a szerelmes szavakat.
Én hervadt virág leszek, s szép szemeid énérettem könnyeket
többé már nem ejtenek.

Ó, engedd, hadd fájjon most a búcsúóra,
Lelkem e percben szétszaggatja a pokol éles karma,
Szabadulásom tiltja a jelen!
Elégek e tűzben, szüzen, s elevenen.

lassan ránk teríti hűs leplét az éj
átölel a lecsendesült szenvedély
simítom fehérbe öltözött hajad
szemedből kiolvasom néma szavad

elszállt az idő, emlékeink szépek 
életben tartanak az emlékképek
egymást átölelve feléled vágyunk
még nem szunnyad el a szerelemlángunk

Ha felnyitod e könyvet,
láthatsz majd sok oldalán megszáradt könnyet.

Fedele kopott, vaskos, kemény,
de belül tele lesz szeretettel szegény.

Nem tudom, egy kis novella lesz-e, vagy jó hosszú regény,
hogy utóbbi,
azért szívemben ott él a remény.

Lesznek benne szép, színes oldalak,
életem, mikor napfényben, gyönyörű virágos réteken haladt.

Az Alpok hegyeit csodálom,
hol kecske szökdécsel
meredek sziklákon,
lankáin békésen
tehenek legelnek,
zöld fűtől esténként
oly bőven tejelnek.
A csúcson hófehér takaró
szikrázik a napfényben,
egy magasan kerengő sas
felrikolt röptében.
Hegyipatak fecseg,
vize tiszta, frissítő,
fényes pikkelyű

Szeretni, szeretni,
boldognak lenni,
a kedvesre rálelni,
vele szívet cserélni,
gyöngéden ölelni,
szívből csókolni,
mindent megadni,
semmit nem tagadni,
szerelmet adni,
szerelmet kapni,
a tejúton sétálni,
fellegekbe szállni,
csillagot találni,
szívünkbe zárni,
kincsként őrizni,
vele boldogságban élni,

Dimenzók egybeolvadásának csöndjében pihen a létezés

Domboldalon volt egy kis ház,
deszka kerítette körbe,
udvarán, míg tyúk kapirgált,
tisztára volt söpörve földje.

Rózsa illatozott a kapunál,
várta a vendégeket,
a színes hajnalokat,
és a csillagos estéket.

Kis pad a fal mellett
sok történet tudója,
most vidáman énekel,
rajta egy kabóca.

milyen erőt sugárzó a természet
a nap, a hold, az éj és a csillagok
s ha a fényüket látod, az enyészet
feledésbe merül, mint az illatok

2025. február 4.

Szeretem a csöndet

Kavicsot dobtak egy tóba,
hogy az eső elálljon.