Kedves olvasó,
Ki itt vagy velem.
Köszönöm neked, hogy
Időm veled tölthetem.

(Télfélő őszikék)

A novemberi alkonyat
már pusztít és felforgat,
mint a gond az arcomat,
de velem a dac, akarat.

...álmok és vágyak...

Magamban kútjaim mélyítem szüntelen,
hogy szomjazó lelkemet vízével hűsítsem,

most ebben a novemberi gyászban
tavam partjain botladozva sután
beleszédülve az embernélküli tájba
vágyva a Nap melege után

Most, mikor már nem forrón lobog bennem
a szerelem, sosemvolt, szép vitorlám
elhagyom, testem karolja száz hullám
hátán hullám, az egyetlen kegyelmem.

Szín hatalmával rám telepszik az ősz.
Végsőt hazudja a bújócskás nyár.
Lassan már csak emlék. Szakadt a kabát,
bogarak hada, avarban turkál.

(Novemberi őszikék)

Papírlapra hajolt, szárát megmarkolva,
zizegve, sercegve, betűt kanyarítva.
Távolba révedten, rezzenetlen arccal,
​szoborrá dermedten, birkózik a múlttal.

...járom a temetőt...

Tovább lépve emlékeimben,
A befejezés jár már az eszemben.
Hogyan tegyem meg a végszót,
S kedveset mit szólhatnék?

Betölti az utat és sóvár lelkemet,
arcomba fúj, vagy csak mocorog,
simogat, mint aki nagyon szeret,

Kergettem egy őszi falevelet
bíbor színben, sombokrokon át,
mint a szél, de összekeveredett.
Hiába kutatom, nem találom már.

Már felépült hitedből a templomod,
bár napjaid a szürke jelenben éled,
sorra veted ki magadból a rossz lomot,
​de még nem hangzott el rólad a végső ítélet.

...némán honol a bánat...

Kedves, vén, öreg fáim,
Alattuk állva, merengve, némán várni,
Emlékek, melyek szárnyalnak velük,
Az ágaikon vígan hintázó kisgyerek vagyok.

A lelkemben mindig gyertyák égnek,
termeim bejárják e rejtelmes fények,
hálát adok a földnek és az égnek,
elfogadom a kezdetet és a véget.

A falun testemnek lelkemnek pólyája
volt, pázsitja párnáján pihent fejem,
elkerül itt minden, bánat félelem,
haragom szelídült halk hangú fohászra,