Hallod-e csodálatos énekét
Benne van a szerelem,a lét
Hallod-e gyönyörű hangját
Énekel,senki nem énekelt így
Hallod-e torkának zenéjét
Ünnepel az élet,az ég

Zömében idézetek

Hegyek, völgyek között zakatol a vonat,
Hortobágyra internáljuk a kulákokat.
A vas és acél erős országa leszünk,
aki most nincs ellenünk az velünk.

Mint szomjas szarvas
Hűs forrást keresve
Úgy vágyik a szívem a kikeletre
Mint éneklő pacsirta

...minden sín az égbe vezet...

Már süllyed fölöttem a plafon
verstöredékek az asztalomon
köröttem megsárgult könyv-halom
mint egy láthatatlan hatalom

Kultúra napja : Himnuszunk születése
/l823.Ol.22 /

...ne sírj kérlek, ha halott fát látnál...

Csak lopva nézem képeidet. Vágyálom
minden gondolat. Talán esti dal,
vagy tegnapi szaladás? Könnyeket fakaszt.

Ha érinthetném érzékem valóságát
egy hű szívének lüktetésével,
melyre mindig vágytam én, hol találom meg?

Magunk ellen való vétek lenne elengedni egymás kezét.
Életünk szeretetét már semmi sem tépheti szét--
igaz, egymástól sokszor elsodor a könyörtelen cél,
​de, ha rád gondolok, szívembe a melegség mindég viszatér.

Szonett 107.

Ezt a versemet Gyöngyösi Zsuzsannának ajánlom egy csodálatos tettéért, egy engem ért váratlan meglepetésért, melytől a feleségem örömében sirva fakadt. Köszönjük kedves Zsuzsa!

Felperzselt szív, mint a kopár sziklák,
Mint sivár, forró, magányos sivatagok,
Forró homok, mely nem lel hűsítőt,
Melyben, a mélyben kúsznak a szép idők.

Szemrehányó szemed még mindig látom,
hiába nyugszol sírod sötét mélyén,
a bocsánatod hiába is kérném,
innen és túl kusza élethatáron.

A január mindig oly sötét és levert,
de éltet még most is maga a gondolat,
napfény lassan issza a téli foltokat,
tépetten a téltől és vad gazban a kert,
csak virgoncan az agysejtek szorgoskodnak.

...amilyennek csak szeretnél...

Szívemben érnek a szőke búzatáblák,
sárgállanak falvak végvárai mögött,
mikor a gyász feketén belém költözött.

Ha a kövek beszélni tudnának
/Sólyomkő vár és a többi romvár emlékére/

  Soós Ildikó fotói alapján-

Trágyás mezők kósza népe
száll kertembe a tél végre.
Tipeg-topog a társaság,
tavaszt hazudik a világ.
Landolnak a pletykás szarkák,
a lelkemet felvidítják.
Nem kísér itt senkit ármány,

Virágpor felhőben és mégis rozsdásan
egy ország, sok az elesett kevés a falat,
mennyi dölyf elfér e tenyérnyi hazában,
a salaktüskéken a Kárpátok alatt.