A betondzsungel titkos rejtekén,
szépséges vadvirágok között,
gyomoknak szomszédságiban
egy politikus nőtt a föld fölött.

Mi ez, talán egy új selymes virág,
nem, hát bizony az itt nem lehet.
Hol illatban úszik e gyönyörű világ,
Isten ekkorát nem tévedhetett.

Forog a Föld, s én egyhelyben állok.
Valami fergeteges csodára várok.
Csillagporos álom a szememre hullt.
Mellettem fáradtan alszik a múlt,
hajam kócosra simogatja.
Együtt szendergünk,
és az ablakon át
minket bámul
a Hold.

2024. január 29.

Kimért időm nem méricskélem,
Napjaimat számolatlanul élem.
A tegnapom már ködörvényben,
A jövőm fénylő napsütésben,
vagy fekete éjsötétben?
Csak jelenem ne olvadjon egykedvű szürkeségbe,
Ragyogjon a szivárvány hét színében!

2024. január 28.

(Elbeszélő költemény)

Norbi, emlékszel még kis korodban,
Mikor kirándultunk a szomszéd városban.
Te megálltál egy kirakat előtt csodálkozva,
Egy kis autó futott, lámpája kivilágítva.

Szétszakadt szövet az életünk.
Visszanézve már azt sem tudjuk,
a múltban mit, miért tettünk.

Mit egykor bölcs döntésnek gondoltunk,
hőn vágyott cél volt, elértük, teljesült,
és most mégis, mint romba dőlt vár,
kapu nélkül, sötéten áll előttünk, rá sem ismerünk.

Miért vagy hát lelkemnek gyöngye?
Szólj hangoddal, te édes csalogány!
Oly búsan keseregsz e jelenben,
Mégis, mégis szerelemért kiáltsz.

Szárnyad nem rebben, kis kezed hideg,
Csak szomorúan néz reám csillogó szemed.
Nem lelé tekinteted a gyönyörűszépet,
Nyugalmát nem lelé egyetlen élted.

Odakint, valahol hideg
szelek fújnak,
szomorú éneket dúdolnak
egy szegény csavargónak.
Csavargó lábait alig húzza már,
elsétált életéről mesélnek a fák.

Kunyhóban született,
testvére nem volt,
pár emlék maradt csak
szerény hajlékáról.
Korán halt szüleit sosem feledve,
kettéhasadt szívvel ment az életnek elébe.

(elbeszélő költemény/ 

Tavasz volt, faültető tavasz,
Fáradoztam, kiirtsam a gazt.
Csemetefát ültessek helyette, szépet,
Ha Isten is akarja, megéled.

Mélyebbre kell a gyökeret ásni!
Szólított meg egy ember,
Kész volt segíteni,
S ültettük a csemetét,
Szép termés lesz rajta.

Mikor tombol a tél,
Szegény ember csak remél.
Mikor faágat cibálja a szél,
S hidegtől zörög az ablakod,

A magányban  csak emlékeid hordozod.
Akkor eluralkodik a csend a szívedben,
Ami mindent befed lelkedben,
S hóviharfelhők úsznak az égen.

Hideg szél süvít
ma reszket a téli táj
fázik a világ

2024. január 27.

Bekukucskál a telihold az ablakomon,
lassan éjfél van az órámon.
Kint zuhog a januári hideg eső,
szobámban hűl a levegő.
Vágy zenél szívem érzékeny húrjain,
kezed bársonya simul testem dombjain.
Itt vagy velem,
s ez oly jó nekem.
Szeretni kell szerelemmel,
erre szüksége van minden embernek.
Ölelj magadhoz édesem,

Vízcseppek vájnak utat az ablakomon,
apró tócsákban összegyűlnek,
míg könnyeznek, nem tudom,
örülnek annak, hogy egyesülnek?

Szirmokat fújt tova a szél,
elveszített tavaszi díszletet,
megkondult a torony harangja,
hozott messziről híreket.

Elbúcsúztam tőled,
Mint fától a levél,
Halk zizzenéssel földet ér,
Vége lett, ennyit ér.

Nem fáj már az ősz,
Elszunnyadok, lassan jő a tél,
S ha új tavasz jön,
Szívem új reményt ígér,
Ágaimon jön új levél.

Virágillattal simogat a szél,
Húrok dallamával itt a nyár,
Zöld levéllel lombsátor vár,
S nem nézek vissza már.

Még érzem azt,
hogy itt vagy énvelem!
Még érzem azt,
hogy a két karod átölel!
Még érzem a csókod ízét a számban!
Még érzem azt,
hogy itt vagy nálam!
Még érzem a tested melegét
a testemen.
Még érzem simogató két kezed, kedvesem!
Még érzem az éjszaka bódító varázsát!
Még érzem a szerelem vad lángolását!

Oly jó volt a karodban, mikor átöleltél,
már nem fáztam, te sem reszkettél!
Szemedben boldogság fénye ragyogott,
s én tudtam, az Isten végre nekem adott.
Öledbe bújva oly jó,
egy pillanatra ez volt
a csodálatos való.
Mint a hó alól kikandikáló virág,
mely rácsodálkozik,
ez a világ?
Oly csodát hoztál nekem,

Kilépek egy korty friss levegőért.
Kicsi erkélyemen a külvilág vár.

Virágos-kőrisfám
most meghitten néz rám,
gyöngysor ragyog kopasz ágán.

Mint kacagó örömkönnyek,
hintáznak és oly kedvesek
a csillogó esőcseppek.

Ők a felhők gyermekei,
sóhajtásból születtek,
könnyeinkből, föld vizéből,
mit magas égbe felvittek.