Elmerengtem szemed kéklő tengerében,
fénnyel simítom kipirult, rózsás arcodat.
Csak egy töredék vagyok a nagy egészben,
és széjjeltépett a büszke, hamis öntudat.

Akartam lenni az egyetlen szőke herceg,
de csak az ősz hajtincsem, mi itt lobog.
Közönybe fúlt szappanbuborék létem,
becsaptak a széttaposott, ócska tegnapok.

A csend vagyok,
szavaid közt a néma pillanat,
imádban fohász, áldás,
megbocsátó vigasz.
Szívedben éledő tűz
lángnyelvek alatt.
Szádon a csók,
mindent perzselő,
hétköznapi csoda.
A beteljesülés,
esti imádban
az Isten válasza.

Törött lábú galamb
leszáll, ételt kér,
közelebb jön, óvatos,
még gondolkodik, fél.

Vicces a járása,
fejének bólogatása,
az utasok többségének
ez a szórakozása.

Nincs nálam semmi,
mit tőlem kaphatna,
tovább megy a peronon,
lassan, totyogva.

Különböző vonatok
érkeznek, indulnak,
sorsok és életek
térülnek, fordulnak.

Sokszínű emberek,
feketék, fehérek,
csomagok, bőröndök
utazásról mesélnek.

Aluljáróban énekel,
hangja messze száll,
de mindenki nagyon siet,
senki meg nem áll.

Hozzám bújt kedvesen az ősz,
lágy szellővel simogatta arcom,
oly jólesik nekem,
hagyom!
A napsugara kissé fáradtan ragyog már az égen,
én mégis minden nap, kedvesem, hozzád visszatérek.
Szeretlek téged!
Őszi színekbe festette a természet ecsetjével a tájat,
s én csodálom a színek kavalkádját,
amely a tájnak ad új bájat!

rejtelmes sötétség, füllesztő meleg
szobám falán csak a tapéta sóhajt
asztal sarkában egy szorgos szú perceg
és a néma csönd elnyom minden óhajt

hallgatok... hallgatom az éj hangjait
hogy nesztelen suhannak át a szobán
némán szétszórom a tegnap hamvait
a holnap elé nézek még tétován

Mások az álmok...

A bárpult mocskos asztalán át
láttam a sátán rút pofáját.
Vigyorgott rám, kezében cetli,
elém készült azt letenni.
Az írás kusza nagy betűkkel,
tele bűnnel, tele könnyel.
Életem ott mind leírva,
olvastam mind, de már sírva.
Ez mind te voltál, szólt  nevetve,
pokolra jutsz, nem a mennybe.
Ez a számla téged terhel,

Meghalt a bohóc,
vajon sír majd érte valaki?
Voltak neki is könnyei?
Egykor nevettünk rajta, és
térdünket csapkodva
vágtunk torz pofákat,
és könnyek nélkül
nyitottuk mosolyra a szánkat.
Vajon a lelke majd hova tér,
csak egy pióca lesz, vagy tán
egy tollforgató ledér?
Emlékszik-e rá vajon a világ,
vagy legyintenek rá,

Édes szerelem, hát mely vizekre vittél,
őrjöngő habjaid közé engem eltemetnél?
Őszülő fejemmel csak kerestem egy álmot,
nem akartam megváltani ezt a csúf világot.

Mért baj az, ha meghitt ölelésre vágyom,
mért hagynám kihunyni a szerelmi lángom?
Vagy legyek minden érzés komor temetője,
és legyek önmagam kegyetlen ítésze?

Ohhh, te bársonyos, örök reményű nap,
halljam hát búgó, simító hangodat.
Súgd a fülembe, hogy még szeretsz,
velem sírsz és majd velem nevetsz.

Ne tékozold az erődet semmi másra,
feszíts fel most egy szép szivárványra.
Legyek szín a fájó, buta szürkeségbe,
vigyél magaddal el a végtelenbe.

Régóta perzsel a szerelem,
éltető parazsa lelkemben.
Nem látlak eleget,
fogytán az ereje.

Múzsám, boldog vagyok teveled,
tudod jól, mennyire szeretlek.
Csak érted epedek,
egyetlen szerelmem.

Látogass hát meg, ne légy félénk,
nincs jobb lámpa a hold fényénél,
szemünk nézésénél,
szívünk érzésénél.

Éjjel van és nagyon fázom,
a helyemet nem találom,
a csillagokat sem látom,
veled lenni vágyom!
Szép álmaimat várom,
rám lel a boldogságom.
Ölelő karodba vágyom,
ugye, érzed a hiányom?
Melegíts, erre várok,
örömömben kiáltok,
az égbe veled szállok.
Két szemed íriszét, ha látom,
Te vagy az Én boldogságom.

Indul már a fecskemadár
Melegebb tájra,
Villanydróton csivitelve gyülekeznek,
Társaikat csapatokba várva.

Viszontlátás, fecskemadár!
Szárnyalásod hosszú út várja!
Ne feledd költőfészked soha!
Gyere vissza e hűséges tájra!

Szíved legmélyén dédelgetett
csodaszép érzelem,
mely egy rózsa szirmán ma elmereng!
Kezembe fogva, fájó szívem megremeg,
szerelmes emlék, mint egy film,
a szemem előtt lepereg.
Oly szép e bársonyos, vörös rózsaszirom,
ujjaimmal leheletpuhán megsimogatom.
Érzékeny szirma a finom érintéstől kitárul,