Világra jöttünk mezítelen,
azután felruháztak,
gondolatokat, szavakat
adtak útitársnak.

Tanítások és tiltások
kísérték el életünk,
megfogadtuk gyermekként,
de lassan már ébredünk.

Nem volt minden igazság,
de az volt a törvény,
sodort bennünk védtelen
a megszokott örvény.

Hol fényes a lelkünk, hol elmerül
kedvünk, és hullámok borítanak,
lázadásunk vagy épp elszenderül, 
vagy tüzesen újból magasba csap.

Újra és újra, folyton fent és lent,
micsoda szédítő előadás!
Sokszor mélybe merülünk egészen,
s  az élet nem éppen kéjutazás.

Szonett formában

Csak a nyárban imbolygó rózsalugas,
felkerekedve egymagam tákoltam,
akár egy rigó, fütyörészek halkan,
mert ilyenkor a lelkem friss, nem odvas.

Kezemben pár szeg, csavar, reszketeg vas,
szirom-gyülekezet illat-halomban,
igyekszem, mielőtt a nyár ellobban
gyorsan, az ember már felhőkből olvas.

Tervem volt már sok ezer,
kergettem is álmokat,
rugdostam kavicsokat,
vagy görgettem sziklákat

Úsztam szemben az árral,
vagy csak sodort az élet,
tótágast állt néhányszor
bennem a hívő lélek.

A forró nyárban,
hajnalok hűsítenek,
akkor álmodom.

Ha nem tudsz úszni,
mindegy, hogy mekkora
hullámok vannak.

A játszótéren
kavicsot keresgélek,
unokám várja.

Nyitott ablakom,
madarak ébresztenek,
sajnos fél négykor.

Tomboló nyárban,
munkahelyen a legjobb,
klíma működik.

Egymás mellett plédek, törülközők,
vízben boldog hűsölő fürdőzők,
színes úszógumik, száll a labda,
itt a környék apraja és nagyja.

Kisgyerek ül apja barna vállán,
édes dinnyelé csurog az állán,
kacagva szaladnak be a vízbe,
játszanak, repíti fel az égbe.

Híd vagyok, egyszer sziklaszilárd, máskor
meg-megrezzenő, furcsán bizonytalan,
mint részeg, ki imbolyog az ivástól,
s hordozza terhét látszólag gondtalan.

Lelkem, mint sóhajok hídja, két világ,
távoli partjain keresztre feszül;
egyikről öröklét titka fénylik át,
a másikon minden halálba merül.

Csomagom pakolom,
messzire utazom,
kattogó kerekek
zenéjét hallgatom.

Jegyem a zsebemben,
lesz még pár állomás,
a tájban elveszem,
nem sok a változás.

Halad a vonatom,
döcögünk monoton,
kerekét hallgatom,
ütemét kopogom.

Megállunk, kiszállás,
tömeg a peronon,
új vonat, átszállás,
csomagom pakolom.

Kedvelem a nagy hegyeket,
égbe nyúló szirtjeiket,
tetejére felhő, ha ül,
táncol a nap, elmenekül.

Kedvelem a nagy hegyeket,
köztük járó friss szeleket,
könnyet kicsal, arcot pirít,
nyári napon sétálni hív.

Kedvelem a nagy hegyeket,
felette a kéklő eget,
ha tó tart egy tükröt néki,
benne magát büszkén nézi.

Elsötétedett az égbolt,
a felhők már gyülekeznek,
az üstdobok a távolban
egymást váltva dübörögnek.

Sötétre vált a tó vize,
a part köveit csapkodja,
egyre zordabban fúj a szél,
villám a vizet karcolja.

Szaladnak a vad hullámok,
a kis hajónak sietős 
minél előbb találnia 
egy biztonságos kikötőt.

Ahol a gondolat
szabadon száll, mint felhő
a nyári égen

Nincsenek szavak,
kérdések, csak szívdobbanás,
ráhagyatkozás

Közel van Isten,
közel van minden lélek,
élők és holtak

Mert nem áll közénk
gond, aggódás, se méreg,
se tennivaló

csak a gondolat
ölel a széllel, ölel
a fényes fénnyel

A híd ragyogott a vízen
arany arca ezüstre vált
ketten néztük gyönyörködve
emlék marad mindörökre.

A híd ragyogott a vízen
hajnal fürdette rózsáit
csak te láttad, mert szeretted
a csend magasztos óráit.

A híd ragyogott a vízen
és én ültem mozdulatlan
gyógyulásban bízva, hittem
megsegít a Halhatatlan.

A délután döngicsélős melegében,
egy vén diófa árnyas rejtekében,
egy szó, egy kép súg egy gondolatot,
hoz a szellő egy fuvallatot.

Hinta lógott öreg kinyúló ágán,
kacagtam, ahogy hintáztatott apám,
nem féltem, ugyan mi bajom lehetne,
két keze úgyis mindentől védene.