Bujkál, álcázza a csalást,
nem hoz mást csak vad harapást,
új bundában áll a nyájba,
így mar társai húsába.

Leplezi magát, halált oszt,
mosolyog, fogát nem látod,
nem sejted, hogy báránybőrben,
farkas lakik, kíméletlen.

Köztünk él és gátlástalan,
orvul támad zavartalan,
már késő ha felismered
nem barátod, ellenséged.

Lennék szél, mi körbeölel,
bőrödet gyengéden cirógatnám,
füledbe suttognám:
örökkön-örökké,
s szemedben önmagam viszontlátnám.
Magammal pörgetném testedet-lelkedet,
lábaink alatt az egész világ,
repítenélek egy távoli szigetre,
hol mi vagyunk ketten
és senki se lát.
Leélnénk együtt egy mámoros életet,

Dráva fürdeti kelőnap sugarát,
vagy tükrözi alkonypír palástját,
már nem fagy be vize mint régen tette,
ám bíz sok emlékét már eltemette.

Ülök partján, figyelem mormogását,
csiszolt kavicsok közt lesem aranyát,
igen, homok között, csillan a sárga,
pici a szemcse, de arany a drága.

Hol van a megértés, a tolerancia?
Helyette mi van? Csak vad arrogancia!
Hova lett a kedvesség, hova a jóság?
Jött helyette rosszindulat és bunkóság.

Udvariasság, mostanra Isten veled!
itt vannak világunkban a szemtelenek!
Lökdösődés, rúgás, helyedről kitúrás,
elűzött minden kedvességet, kultúrát.

Ha egyszer óriás lennék,
a tengerek térdig érnének,
sziklák ha rálépek,
kavicsként szöknének.

Apró pontok a napfényben
nagyvárosok a térképen,
odafentről úgyse tudnám,
ott járok-e vagy egy tanyán.

Ha sétálnék, szaladnék,
sok mindent eltaposnék,
magas torony dőlne össze,
fa sem lenne más, csak rőzse.

Tegnap volt az a nap, mikor még láttalak,
holnap már temetői kapuk elválasztanak,
vagy egy ismerős hölgy, netán fiatal férfi,
temetők csendjébe, nevüket hallod vésni.

Szabadnak születtem, bilincsbe vertek,
majd letörtem bilincseket, repülhetek,
de szárnyaimat néha megtépázzák,
fanyar mosoly, intés, ócska kritikák.

Nyitott könyv 
a költő lelke,
érni nem kell
olvashatsz benne.

Ki írja magából
örömét bánatát,
ki olvassa sorait
megismeri sorsát.

Keresi kutatja vágya,
hol talál egy múzsát,
mignem rátalált egy képre,
majd írta rímek varázsát.

Aranyló esti játékok
gyülekező bárányfelhők,
kicsit már hosszabb árnyékok,
learatott búzamezők.

Már meglengette szárnyait az ősz,
eltűnődök, miért oly sietős?

Versenyeznek a holnapok,
a naptár lapjait nézem,
még egy kicsikét várjatok,
az őszre nem vagyok készen.

Az idő hónapokat elsöpör,
minden évszakban újra üdvözöl.

Tegnap volt, nagyon tegnap még,
gyermekként mikor játszottam,
szerettem mesét, regényt olvasni,
könyvekből szép szavakat loptam.

Voltak barátaim lányokkal vegyesen,
de a sokból mára csak egy maradt,
ki olykor eljön beszélgetni hozzám,
hóna alatt kólás flakont szorongat.

Vissza ne térj, kedves galamb,
itt már neked morzsa sem akad,
szállj vissza távoli vizek fölé,
keress biztos, élhető partokat.

Lélekharang sűrűn szólal,
széttárul szélben a zokogás,
varjak fülükbe húzzák kalapjukat,
zavarja őket a szüntelen sírás.

Adjon Isten szép jó napot, nyárnak melegébe,
egy zápor mitől felfrissülne falunak népe,
elkelne már, szomjas a föld, növények kókadnak,
felhők nemhogy összeállnak, inkább szétszóratnak.

Azt hiszem, a Napnak nincs szüksége a Holdra,
A Hold az, aki sóváran a Napról álmodik.
Vágyakozva néz az arany varázslóra,
Aki felhevíti szívét, és sosem változik.

Talpam alatt kis kavicsok,
lassan járok, már nem futok,
rálépek egy éles kőre,
nagyot ugrok messze tőle.

Talpam alatt finom homok,
tenger parton vizes nyomok,
pár perc múlva már nem látod,
azt sem tudod, merre járok.

Simogat a puha pázsit,
ha megázik, lábam fázik,
nap szárítja, melengeti,
hideg lábam ölelgeti.

Oly sok kedves háziszárnyas,
járkál a kifutón,
csodálkozom meg-megállva,
a színes tollukon.

Mindegyik oly kedves nekem,
hiszen én gondozom,
a piros, fehér, fekete,
vagy a tarka foltos.

Érkezik a dáma páva,
sétál nagy kecsesen,
többiek csak néznek rája,
bámuló szemekkel.