Olyan jó, ha van, akinek elmondhatod mindazt, ami bánt,
akihez odabújsz, ha elfáradtál,
aki megértően letörli fáradt arcodról az izzadságcseppeket,
és féltőn átölelve megnyugtatja háborgó lelkedet!
Olyan jó, ha édes csókját ajkadon ízleled,
és karjába zárva érzed, még mindig szeret!
Olyan jó érezni a mindennapok taposó malmában,

Úgy simulok bele a nagyvilágba,
mint tenger, a partjának karjába.

Egy pillanat minden, az idő pereg,
közben sokszor a szív megremeg.

Csak úgy repülnek a napok,
s velük az évek,
egyszer a temetőben találkozunk megint, félek.

Nappalok után újra éjek.
Vajon van még mit reméljek?

Peregnek a percek,
kint az erdőn, a lábam alatt vizes talaj serceg.

A lila fák holdudvarában...

Mondjuk, nekem sincs szükségem arra, hogy kiszínezzem a dolgokat. Miért tenném, mindenki gondol, amit szeretne.

Elkísér majd az egész életben,
s ha elhagy, az sem lesz véletlen.

Ott lesz veled ugyanúgy, egy virágos réten, a szerelemben,
mint a gyászban, egy hideg veremben.

Megfogja majd két kezed,
s a bajból a kiúton így vezet.

Lesz, hogy majd felcsillan, máskor úgy érzed, elszáll.
Pedig hidd el, akkor is, valahol rád vár.

Ősz volt, hullottak a falevelek.
Meghatódva tervezni mentem.
Emlékeim mindig visszatérnek,
Elém jönnek ifjúkori alkotó képek.
Mikor még összetartott az ország,
Mikor pártok meg nem osztották,
Mikor bankok nem gyötörték a népet,
Volt jövő, az lakott, ha épített.

Ezernyi szívdobbanásban létezel

Ha már hazajöttem ide, talán mégsem kéne félbehagynom, mégha nem is sorrendben rakom fel a történéseket. Talán. De tudom, hazahoztam őket.

Eltelt egy kis idő ezután az esemény után, amiről írtam,

Emlékszel az ifjúságra,
hajlékony volt derekunk,
viharban és metsző szélben
hajladoztunk, mulattunk.

Friss hajtások ágainkon,
tavaszi nap éltette,
repdesett itt körülöttünk
sok ezernyi méhecske.

Vastagodtunk, erősödtünk,
fészket raktak madarak,
néha megálltak pihenni
mellettünk a nagyvadak.

Valahogy kezdene kibontakozni az egész. Pont most, amikor már igazán elengedtem.

Vers vagy nekem,
Versbe szőtt elmém, kezem.
Rímekben lüktető szeretetem.
Versből dalok, dallamok,
Dúdolom, ha boldog vagyok.
Versben szavak, ritmusok,
Szívdobbanásnyi szinuszok.

Kurtán, furcsán előtörő gondolatok,
érzetek és pillanatok
hívogatnak, lerohannak,
áthaladnak, álmot adnak.
Emléket mutatnak,
messzire szaladnak,
néha csendesen nyugszanak,
majd magukkal ragadnak.
Bennük van a nyáridő,
téli hideg, könnyező,
tavasz szárba szökkenő,
az őszi gyümölcs szemező.
Majd elsuhannak szárnyakkal,

Párhuzamos dimenziók
belső áramlataiban
összeérnek a létezések.

Ez az egész spiritualitás, ami egy ideje van, tökéletesen kinevet egy szuperegós társadalmat, ami kizárólag az énről szól. Ami kifejezetten láttatós formát ölt a világban is.

Nézem a festményt,
nézem a képet.
Sorakoznak elém
ifjúkori emlékek.
Visszahívnak a Hanság
ölelő karjára,
hol a munka várt,
s a vidék csodavilága.

Ezeknek a sprituálisnak nevezett dolgoknak a másik nem épp pozitív oldalát kevesen veszik észre. Vagy nem tudnak róla, hogy egyáltalán van.