Lépted alatt avar zizeg,
napfény csorog lombon át,
erdő mélye titkot mesél,
szél dúdolja dallamát.

Hegyen túl a völgybe nézel,
madár száll a kékségben,
csendes hegyek ott pihennek,
hósapkával békében.

Patak surran, követ görget,
fűben hever a gondolat,
ember itt csak boldog lehetsz,
távozzon el a harag.

Oly sokszor elfog a kétség,
mit ér e csekélyke lét,
s minek a sok szenvedés,
a fájdalom,
ha utunk vége felé gyötör
az aggodalom!
Mit átélt az ember élete során,
- mit és miért?
- és minek okán?
Volt sok szép és még több gond,
és nem volt haszon,
ezen gondolkozom!
Így megöregedve, visszatekintve,
számot vetve

   Eljön az évnek az a varázslatos szakasza, amikor vizeink – tavak, folyók és holtágak – lüktető élettel telnek meg. A tavaszi nap melengető sugarai felébresztik a vízi világot, és kezdetét veszi a keszegek, pontyok és többféle hal násztánca, egy ősi, ösztönös rítus, mely a természet örök körforgásának egyik legszebb megnyilvánulása.

Ó, bársony éj, te fekete, te mély,
ráborulsz az erdőre, mint fekete kámzsa,
s rád hull lassan a csillagok ezüst varázsa.

A fák közt sok kis titkos fény táncol,
s a szentjánosbogárnász zsongva magához láncol.

Apró lámpásként gyúlnak ők fel, sorra,
mint égi gyöngyök,
az erdő bokrain szétgurulva.

Mivel ezen a napon nem lehetek veled,
Ezért ezzel a kis verssel így köszöntelek.
Gyermeknapon a figyelem
Sokkal-sokkal nagyobb,
Pedig a szeretet mindennap fényesen ragyog.
Kívánom, hogy érezd magad sokáig gyereknek,
Szívedben, lelkedben a csodát fedezd fel!
Tudd, hogy az élet szüleid számára
Akkor lett teljes, mikor te jöttél világra.

Még egy utolsó nap, s olvadunk!
Mindegy, akarunk, vagy nem akarunk!
GYŐZELEM!
Kivel, mivel???
A földünk még a mienk!
s alólunk tűnik el.
Versenyben leszünk a SEMMIVEL!

Ha bírjuk, igen, ha nem, ELVESZÜNK!
Keserű lesz életünk!
Zsebet dörzsölnek egyesek, nagy a tét!
A gúnár csípje meg!
S vagy így, vagy úgy, megsemmisülünk.

   Ahogy az alkonyat bíborszínű szárnya lassan az erdőre telepszik, és a fák árnyai megnyúlnak, mintha suttogó óriások kelnének életre, úgy ébred fel egy másik, titokzatos világ is. Ekkor, a nap utolsó leheletével, megkezdődik a szentjánosbogarak éjszakai tánca, egy olyan fényszínház, amely csodának nincsen párja.

Hallgat a szív, mint egy régi rom,
hol rég lehullt már minden szó,
nem zúg ének, sem panasz,
a némaság oly nyugtató.

Nem hall a világ, nem bánt a lárma,
kívül zord szél fúj, bennem a hiány,
ez a csend lesz magam határa,
hol nem fáj többé a magány.

Megálltam a Székely kapunál,
Csodáltam faragott díszeit.
Fejem felett fehér galamb szállt,
Kapuba rakta fészkeit.

„Isten hozott” köszöntött az írás.
Nem felejtem el a szép szavát.
Isten hozott felétek e tájra,
Mert eljöhettem, oly rég erre vágyva.

Ma reggel a nap is korábban kelt,
csodás nap vár ránk - hisz gyereknap lett!
Csiripelnek kint már a madarak,
s a játszótéren gyűlnek az ifjak.

Fagyi csábít, három, sőt négy gombóc,
megnyalod, s máris foltos a pólód!
Lufit is kapunk, pirosat, kéket,
a szélben táncol, a széllel éled.

   Napraforgó tündér, a nyár mosolygó arca, nem más, mint maga a fény suttogása, mely arany szirmokba öltözve hajt fejet a Nap előtt. Minden egyes hajnalban, amikor a pirkadat első fényei a horizontra kerülnek, ő is ébred, mint egy álomból szőtt dallam, és lassan, méltóságteljesen fordul az égi tűzgolyó felé.

Egy apró kéz,
mint a hajnal sugarának fénye,
nyújtja a csokrot,
s a másik a csokorért,
majd szívét adja cserébe.

A sárga virágok
olyanok, mint a nap szelíd mosolya,
s az anyai szemekben tükröződik e tiszta csoda.

Édesanya arca fényesen ragyog,
mint az ébredő rét hajnalban,
akár a fűszálak a harmatban.

   Ez egy szerdai nap története lesz. Talán csak azért lesz ez egy más szerda, mint a többi, mert egy születésnap teszi különlegessé.

Az erdőben árnyékok, fények futnak végig,
suttog a tölgyfa, majd elér az égig,
ágai közt a csend is másként hallgat,
mint aki tudja, az idő itt nem múlhat.

Állta a forró nyarat, fagyos télen fázott,
szelíd szélben ringott, viharban járt táncot,
karja az égbe nőtt, gyökere a földbe,
az idő font csendet minden kis göcsörtbe.

Érints meg,
érints meg, kedvesem, lágyan, puhán,
s érezni fogod szívem vad ritmusát,
mely tudatja veled, mily nagyon szeret.
Érints meg,
érints meg, kedvesem, érzékien, lágyan,
mint tollpihét a hajnali szél, oly kedvesen játszva.
Érints meg,
érints meg, kedvesem,
oly finom mozdulattal,

Sír a szív,
hozzám hív!
Számon az ajkad íze,
arcodon a tavasz színe,
mégis elrejt a távol,
a messzeség,
szívemet égeti a kétség,
vajon egyszer láthatlak-e még!
Érted ver a szívem,
mint a vihar dobog,
a vágy lobog,
hiányzol nagyon,
szeretlek angyalom!
Bár itt lennél velem,
csókod adnád nekem,