Hogy hol születtem én, ha kérded, egyszerű:
Ott, hol az álmok színesek,
Fölötted víg napfény hízeleg.
Hol madárdal szól, mint mennybéli hegedű.

Már nem ütöm oly hangosan a vasat
egyre szűkülnek köröttem a körök
a hajnal csendesen halkabban hasad
az óramutató a falon pörög
lettem vagyok a rab és a rabtartó
 ki védi meg önmagától az embert
a fülembe hasít a mondat a szó
a teremtő Isten éles szemmel vert
keresem a csendet álombimbót
az origót földrajzi fokok felett

Száz évenként világjárvány. Véletlen?
Felfogni ezt képtelen az értelem.
Mert úgy érzi, tehetetlen, védtelen,
Uralja a lelkeket a félelem.

Futótűzként terjed szét a világban,
Áldozata bőven van már Kínában.
Igazság vagy riogatás, ki tudja,
Kivédeni ezt az ember nem tudja.

Mikor a gyermek szívében
a félelem ver tanyát,
S szenvedést lát,
Akkor a gyermek
csak zokogni tud,
hallgat, s nem látja
mi a kiút!

Vasárnap volt, épp Húsvét reggele,
Virágzó kertem élettel tele,

Kínzó kavalkád volt addig nyüzsgő életem,
S végre megállt az idő: te álltál előttem.

A lenyugvó nap pislantott párat,
majd a hegy mögé hanyatlott,
a szekeret két ökör húzta,
mellette a gazda ballagott.

Fáradt a szeme, az arca,
a barázdák porosak nyakán,
egész nap szántott, kezében eke szarva,
de még lesz dolog a tanyán.

Nyári szerelem fut a virágokban,
Illatos kelyhük méh lakta zugában
Röpke szárnyában színes pillangóknak.
Turbékoló galambok búgásában.
 
Nyári szerelem fut át a tengeren,
Fehér habos hullám mossa a partra,
Ahol sütkéreznek a szerelmesek,
Fiú és a lány édes csókját adja.
 
Nyári szerelem fut az erős széllel

Az életünket szabályozza,
Az ország, társadalmi a rend,
Jogi szabály, erkölcsi norma.
Miről és hogyan szóljon a vers?

Ha a családi otthonunkban,
Rend van, esztétikus a látvány,
Ha emberi kapcsolatunkban,
A szeretet él és nincs ármány.

Csendes eső áztatja arcom,
Komor falak közt lépkedek,
Néma sóhajok ülnek vállamon,

Fekszem a fűben és bámulom az eget.
A felhők, mint gondolatok, jönnek és mennek.

Sötét éj után jött el a hajnal,
kit elhagytak nem fürdik már vajban,
kit valaha szerettél, most bajban,
elhagyott lett a világi harcban.

Ugye sajnálod őt, vagy tán magad,
hogy nem törtél át választófalat,
később jöttél rá, téged mocskoltak,
alattomban előtte sároztak.

Gond árkaiban
egy életút rejti el,
múltnak perceit.

Ez már nem az én világom.
Bűnét, szennyét, hogyha látom,
menekülök.
Lelkem kapuját bezárom,
megnyugvást ad a magányom.

Kis unokám nagy napra ébredt
Utolsó nap az óvodába elérkezett
Szöszi haja fürtökben fonva
Szép ruháját felvette
Örömmel készült az ünnepre
Száll repül,mint a gondolat
Hisz nagy nap ez a mai,csodanap
Elballagunk az óvodából
Hol, oly sok volt a kis kaland
Búcsút mondunk a játékoknak
A mese birodalomnak

Part köveit simogatják,
kacér, apró vízcseppekkel
táncot járnak elborítják,
apró gyémánt könnyeikkel.

Majd eltűnik a vigalom,
érkezik a bősz felhőhad,
oda a nyári nyugalom,
a kis tó tükre feltámad.

Piciny hullámai vadak,
fodrozódása tombolás,
elmenekültek a halak,
feléjük tart a rombolás.

A kék égbolt dísze, éke
minden szárnyaló madár,
a látványa elkápráztat,
légörvényben hogyha száll.

Szárnyaláskor nincsen határ,
szabadsága végtelen,
suhanni a szelek szárnyán
csodás lehet - képzelem.

Ragadozó madaraknak
oly éles a látása,
több száz méter magasságból
vadásznak a zsákmányra.