Ó halld meg Európa!
Keserves bánatunk
Mi egy hazából valók
Magyarok vagyunk
Elüldözött sorsunk
Szülőföldünktől távol
Messze a családtól
Fájdalmunkat senki
Soha nem ismeri

Hol az a hely, hol szobrok mozdulnak el?
S eltűnnek az éji homályban
S tettekért egy nemzedék felel
Szenved egy határtalan elnyomásban!

Magyarország, Magyarország!
Nagyon sápadt ma az orcád
Országra éhes had mié tette
Nem sajnál gonosz lelke

Szonett: 15l + n

 Őszöm követik a dermedt téli-kék
mily örömmel mennék de rég nincs hova
sánta az idő egykor szilaj lova
már bennem él csak pár édes menedék.

 Hajnal hidegétől felhasad az ég
nem figyelek a mondatra szavakra
mindenki  igazát mondja hadarja
marad  áttetsző, kristályos üveg kék.

Feketén, vörösen fodrozódik a tó vize
Egy templom tornya süllyedt el benne!
Egy utolsó felkiáltó jel az égre!
Istenhez a jaj kilátást felvitte
Jajkiáltás a templomért és a többiért!
Az elárasztott, szétbombázott tornyokért
Az üresen maradt roncs padokért
A keresztre feszített Jézusokért!
A stációkért, a freskókért, az ablakokért

Hajnali kelő
a Nap, fényrózsát dobott
a horizontra.

      """

Ópium voltál te minden éjszakán,
olyankor tűzláng hasított a szobán,
belefeledkeztünk vágyak tengerébe,
éreztünk ott vagyunk Ámor tenyerébe.

Az élmények gyönyörű éveket véstek,
nem volt hiába a sok gyötrődésnek,
vázádban rózsák mindig virítottak,
míg tüskéi fogáskor bizony szúrtak.

/A Csenki Imre vegyeskar 30. születésnapjára/

November van, a tél mogorván közeleg,
Ám lelkünkben mégis most szép tavasz honol;
És a nyár illata édesen földereng,
Mit az ősz ostobán, riadva tékozol.

Velencében jártunk,
Suhant a gondolánk,
Ragyogott a napsugár,
Száz csoda várt ránk.

Szent Márk téren galambot etettem,
Megkondult a nagy harang felettem,
Tornyaival köszönt a Dodzse palota,
De rég vágytam már oda.

Valamikor kiskoromban,
mikor még édesebb volt élnem,
minden áldott szent vasárnap
a nagyanyám kézen fogott,
s templomba vitt engem.

Nézd kedves, takaróm folt hátán folt,
asszonynak ilyen sohasem volt,
szép arany brokátja fakó, kopott,
minden fércelés életekről susog,
felidézve múltat, mutatva holnapot,
míg az ablakon besüt ránk a telihold.

A lét nem más, mint álom az anyagban,
méltóbb élethez fejemen kalap van,
lehet, szürke, barna, mindig őszinte,
a fejembe csapom erre az őszre,
akár nemezből, vagy szelíd nyúlszőrből,
véd az ármányos, fejfájós szelektől,
néha nem emlékszem apró dolgokra,
nem teper le a fárad agy pánikja,
büszkén viselem, bár csak szolga vagyok,

Zuhog a szomorú őszi eső
Sír a fának a színes levele
Nyár is elment, szép időt temetve
Itt maradtunk napsugár nélkül dideregve
Az eső csak egyre esik
Mint, ha az égbolt a földre költözne
Nem ragyog már a nap, felhő eltüntette

Így merül belém az ősz ezer színpompája,
ahogy hullik rám a fák levett lombruhája,
zárjál karjaidba ott a parki fák alatt,
hol ruháddal együtt testem testedhez tapad.

Színes hullt lombokból vess puha ágyat,
vetkőzzük le gyorsan az álruhákat,
a valóság kövessen sosem az árnyad,
lelkedet szeretet járja ne a bűnbánat.

Áll még a ház, susognak ősfái a parknak,
ahonnan indult két gyermek, s maradt magyarnak,
áll még a ház, zárt udvarából hol a virág,
már két idősödő férfit körbefog álomvilág,
áll még a ház, kezeik között az érzésvilág.

sokszor mondtam magamban
sose bízz meg másokban
ne higgy az irigy, önző
és oly álnok szavakban

Peti majom fára mászott
fentről nézni a világot
fa tetején, jaj, megcsúszott
s a farkával kapaszkodott

Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy kiskondás. Egész nap a disznókat őrizte egy hatalmas, bársonyos, zöld réten. Akármennyire is jó sora volt egyik nap elunta magát, és elhatározta, hogy kitanulja a varázslómesterséget.