Még ott áll a fa a pinceajtó előtt.
Kissé megdőlt már, árnyéka vetül
a csöndre. Csak egy bogár keres még erőt,

Közös életünk a múló sorson,
Fehér rózsát az esküvői csokron,
Korom feketére változtatta,
Hiányod már örökre elsiratva.
 
Mindketten nem mehetünk egyszerre,
harminchat boldog évre emlékezve.
Sokan csendben meghaltak akkortájt,
Mi ennek oka? Csernobilra fogták.
 
Az orvosok már nem segíthettek,

Nem akartál külföldre elutazni,
A családodat magára hagyni.
Mégis mentél fontos munka okozta,
Nehezen viselem hiányodat.
 
Él bennem a közös múltunk szépsége,
El nem múló szerelmünk emléke.
Hiszen mindennap ott voltunk egymásnak,
Majd a megszületett kisbabánknak.
 
Legszentebb érzése ez életemnek,

Szívünk, lelkünk örül nekünk,
Őseink génjét  vihetjük.
Kedves férjemet imádom,
Közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
Kire fog hasonlítani.
Úgy gondoltuk már eldöntve,
Biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
Apa állította ágya,
Ruhácskáját én horgoltam,
Játékait sorba raktam.
 

Rohanó a világ, gyarló az ember,
Azzá teszi mai kor morálja,
Viszi magával a tömeg, kegyetlen,
Már nem is érzi mi a hibája.
 
Világmindenség küldi üzenetét,
Lelkét repíti hófehér galamb,
Ember állj! Ne feledd mire születtél,
Minden nap békét teremts magadnak. 
 
Békés hazának egy láncszeme lehetsz,

Mindketten az igazit kerestük,
Mikor a klubban egymást megismertük.
Nagy barna szemeiddel rám néztél,
Szívem nagyot dobbant, megigéztél.
 
Szeretethiányban éltél, mondtad,
És minden érzelmed rám zúdítottad.
Nem tudtam álom ez, vagy valóság,
Lelkem is megszólalt, ez a boldogság.
 
Anya, apa, testvér nélkül nőttél,

Könnyezik a Szűzanya szobra,
Némán hullik könnye,
Jelként üzen nekünk
Értünk aggódik, fáj a szíve.

Értünk magyarokért?
Vagy veszélyben Európáért?
Az egész kereszténységért?
Nincs, ki könnyét letörölje.

Könnyezik a Szűzanya,
Hullik egyre könnye,
Nincs, ki vigasztalja
Nincs, ki könnyét letörölje.

/elbeszélő költemény/

Van nekem egy kis unokám,
Négyéves, s csörfös kis szája
Mesét mond és verset szaval,
Artúr kutyával játszani akar.

Édesapja megtiltotta,
Nem játszhat a kutyával nyáron,
Mert a zöldben összeszed kullancsot, bolhát,
Hopp ugrik is egy a ruhádon!

Hol az az utca, hol a ház?
/Háború után:1946; Kitelepítések
Felvidékről magyarok panaszai/

Ajtót nem nyitott senki,
a derengésben hidegen álltam,
tűzfüstű felhők gomolyogtak
ott, ahol álmaimat vártam.

Minden nap estéje hozta
szavak táncához a holnapot,
minden est fekete ünnep,
menj-menj, feledd a tegnapot.

Romokban áll már a terem,
a sátrak is beomlottak rég,
menj, amíg visz a lábad,
már a múlt sem vendég.

Kérlek add meg nekem
Pár kis kérésem
Érzem itt vagy velem
Tudom segítesz nekem

Nem pénz, nem siker, nem szerelem
Hanem pici apróságok
Rég átértékelt élet
Így boldogító jelen

Hiszek benned tudod
Ritkán felkereslek
És mikor hozzád fordulok
Lásd meg újra, mit kérek tőled.

Akkor veszítettelek valahol el
Mikor magamba zártam a lelkem
Csodás próbálkozásaid sorát
Közönyt mellőzve hárítottam

Ha újra kezdhetnénk bármit
Akkor sem csinálhatnám másként
Rejtett ellensúlyok sora
Kompenzálta mindezt

Talán így is meghitt volt
Minden pillanatunk
Sok borzalom elkerült
Sokat megéreztünk

Rég, még a XIX. század végén,
Tápió patak környékén,
Istenhívő módos gazdák,
a pénzüket összeadták.
 
Imaházat építettek,
hogy műveltebbek legyenek.
Idejártak imádkozni,
gyermekeik meg tanulni.

Századforduló elején,
egy iskola épült mellé.
Elé kereszt és harangláb,
hallgatták a hívó szavát.