Arany János nagy szókinccsel,
Csengőn farag minden rímet.
Mikor olvastam a Toldit,
Megkönnyeztem a sorait.

Börtönben a szívem,
élet börtönében,
rácsok mögé zártál,
mielőtt rád néztem.

Éhség gyötör kéjjel,
szerelem csipkéivel,
fantáziával dúsított,
néha fájdalmat is zúdított.

Börtönben a szívem,
vágyak börtönében,
csillapíthatatlan,
örökös éhségben.

Édesapám olyan jó fej,
Rejtvényeket sokat jól fejt,
Beküldi, egyszer nyert vele,
Anyuval felmentek Pestre.
 
Majd derék ember módjára,
Felpattan deres lovára,
Ostorával kicsit csap rá,
Elfut vele kertek alá.
 
Este mikor megérkeznek,
Anyu éppen tehenet fej.
 -Jaj, csak ne fájna a derék

Őszi tájon veled megyek
Barnul a dió, s levél pereg
Fácán rikolt,csibéit hívja
Nem jön válasz nagy riadalma

Fogoly szalad, párját félti
Megnőttek már az ő csibéi
Kukorica sárga tenger
Megérett a cső, törni kell

Megváltozott az őszi határ
Komor égen vándor madár
Szőlő érett, szüretre vár
A napsugár felhők fölött jár

Hosszú percek óta anyám kezét nézem,
Amint pihennek fáradt, bütykös ujjai.
Mily sokat szolgáltak már e vén cselédek!
Rajtuk (maholnap) egy évszázad súlyai.

Még tudok várni kedves
türelmem még megmaradt,
elhiheti várom magát
a ház végében a kert alatt.

Ott ahol találkánk volt
csörgedezett a kis patak,
vadkacsák is jártak oda
és voltak benne kis halak.

Elmúlt évek ködébe vesztek
mikor még csókoltam forró ajkait
hol van az a bájos leány -,
kinek nem váltottam valóra álmait.

Máris, kedves, epekedel utánam?
Csak most hagytam el a szobát,
ahogy az éjszaka kócolta hajad,
úgy rád a Hold is önti mosolyát.

Amely rózsát vittem néked,
hanyagul tetted a vázába,
ők még mosolyogva néznek,
emlékeznek az éjszakára.

Nyári "ecsetszimfónia"

 Csodálva szemlélve hitetlenül nézet,
láthatár, felhőraj bíborszínben vérzett!
Csillogó tükörként valóságot vibrált,
tágra nyílt szemekkel ki nem hiszi mit lát.

 Finoman vöröslött rőt ritkult palástként,
átívelt a térben lehajolt a fákért.
Lombjukat simítja kósza pillanatért,
szellőként susogó levélkórus neszért.

Köszönöm Istenem, hogy eddig éltettél,
szerető családdal engem körülvettél.
Mindenem megvan magamnak nem kérek,
ha szükség van rá jobb egészséget.
 
Működik a világ egysége és harca,
kérem Istent, egyensúlyban tartsa.
Pusztító cunami, égető meleg,
másoknak ártó emberközegek.
 
Jóvá varázsolja őket, kérem Istent.

Piros pipacs a kedvenc virágom.
Vidám leszek ahányszor csak látom.
Új erőt kap az érzékeny lelkem.
Terveimet tettekkel követem.
 
Hevessége erős, ám mulandó.
Sok bimbó gyorsan nyílni akaró.
Ha egyiknek földre hull a szirma,
Másik szirmot bont, máris kinyílva.
 
Kísérői a búzatábláknak,
Életerőt így adnak egymásnak.

Te csókod íze mézédes,
szerelmed mégis kétséges,
nem vagy te már hozzám való,
mindig másra kacsingató.

Hát tudod mit? - táncolj mással,
ez utolsó tánc egymással.
Nem sajnállak, én küldelek,
a hű társak mind ilyenek.

Veszek magamnak új ruhát,
keresek magamnak új párt,
aki hűséges lesz hozzám,
magamért szeret igazán.

Bizony visszajössz még hozzám
Ha elmúlik a nyár
Rájössz csendben, fáj a magány
Visszatérsz szeretetet kérve
Én leszek csak szíved reménye....

De késő, nem találsz már
Eljött az ősz, elmúlt a nyár
Lehull a fákról a levél
Szélcsengőt csenget a szél

575575
Ahol a sziklák fölött a fény, kutatva,
simogatta a bokros lejtőit,
ott terelget tejfölös felhőket, s erőt.

fitogtat át a köveken orrom előtt.
A fűben bogár. Méltóságteljes idő.
Mozdulatlan, úgy várja a madár halált.

Minden attól függ, nézi-e a madarat
egy új vadász. Fölötte köröz.
Vár. Lecsapni kész. Arrébb pók legyet kötöz.

Napsütötte hőségben,
még falevél sem rezzen,
hűsöl ember és állat,
nincs hangja a madárnak.

Egyszer csak eső készül,
az égbolt elsötétül,
ember,állat megérzi,
fedezékét keresi.

Feszültség keletkezik,
szél és eső érkezik,
az eső máris zuhog,
villám felettünk csapkod.