Olyan vagyok mint a vulkán,
belső erőm pihen némán.
Majd kitör a kráterből,

Ragyog a nap száz sugarát ontja,
Szeptemberi fényben úszik a fák lombja.
Színezi a levelet sárga, rőt színben,
Bújócskát játszik a fény az erdőben.
Kis patak csobban, csendes útját járja,
Színes falevél hull néha rája.
Gesztenye, makk koppan a földre,
Teríti az útra, színes levél szőnyegre.
Mókus ugrál ágról-ágra kutat,

Bár foghatnám újra a kezed,
ahogy néptelen utcán veled
sétáltam, az ajkadból ittam
a szerelmi varázsfőzeted.

Itt-ott sápadt lámpáknak fénye,
voltál akkor jövőmnek reménye,
szó oly kevés mi az elhangzott,
éreztem szíved hevesen dobogott.

Velence a vízi város,
ettől szép és csodálatos,
sok turista felkeresi,

Álmomban kitárt karral hívtál,
Eljöttem hát Szűz Anyám hozzád.
Tenyeremben hoztam szívem,
Hegyi magaslaton imám énekelem.
Oltárod előtt imára kulcsolom kezem,
Oltalmad, segítséged leborulva kérem.

Ki nem gyógyítja, de feltépi sebedet,
fordulj el tőle, és magadhoz ne engedd,
legyél  szelíd szírt, melyre a büszke sas száll,
csak szorító szíved szavára hallgassál,
hagyd, hogy simogasson a semmi lágy selyme,
árnyék nem telepszik ott fenn a lelkedre,
ha mégis kínoz a csended hallgatása,
figyelj a csillagok szép, okos, útjára,

Bíborszínű az ég alja,
Ráfestette alkony pírja.
Hó mikor pelyhekben hullott,
A mennyeknek kaput nyitott.
 
Hozta Urunk üzenetét:
- Hallgasd meg a télnek csendjét.
Hófehér hó, tiszta lélek,
Ők bizony jól összeférnek.
 
Óvjuk lelkünk tisztaságát,
Mint fehér hó virág magját.
A sok rossznak nem engedve,

Egy kávéra hívtalak, ó csupán egyre,
oda föl a kávéházi gyémánt hegyre,
megálltam az ajtóban, téged néztelek,
ha asztalodhoz érek, én letérdelek.

Ebbe a horgolt ruhába, gyönyörű vagy,
olyan mint kávédban, a fehér tejszínhab,
nem tudom megállni, hogy kezedet kérjem,
melletted megélnék kegyelemkenyéren.

Édes kicsi lány,
mit vétett a babád?
-Nem vigyázott magára,
csokis lett a ruhája.
Popsiját jól kiporolom,
máskor jobban vigyázzon.
Apu is anyuval ezt tette,
mikor hazajött az este.
-Kedves agresszív apuka,
miért volt ilyen goromba?
-Este mikor jöttem haza,
nem volt készen a vacsora.
-Nézzen csak a kislányára,

Eljött hát a napja szeptember havának,
Még a nyár nem enged, melegek járnak.
Utolsó melege a nap sugarának,
Megmutatja, még van ereje a nyárnak.

„Vénasszonyok nyara”, azt mondják róla,
Szeptember eleje még a meleget adja.
De már kezdenek hűvös szelek járni,
Sárguló falevelek szépen lehullani.

Új évben a varázsló olyan kedves,
Arca oly mosolygós, köpenye selymes.
Pezsgős üvegét tartja a kezében,
Új évnek  jövője ragyog szemében.
 
Gyönyörű a Himnusz hangja, koccintunk,
Egymásnak Boldog Új évet kívánunk.
Tűzijátéknak ezernyi szín fénye,
Megható érzés, átléptünk új évbe.
 
Varázslónk kérdezi, no mit kívántok?

Álmatlan éjjeleken, paplan melegében,
a végtelen időnek, kopár mezejében,
gondolataim a sötét éjbe villantak,
reményeim olykor-olykor felcsillantak.

Te voltál kire gondolat emléke vetül,
álmaimba ott jártál olyan nesztelenül,
szavaid süket csöndben visszhangozva csengtek,
lépteid alatt szúette padlók reccsentek.

Aranyló ősz közeleg, s mögötte a nyár,
Mint fáradt vándor, csöndben pihenni készül.
Megtette a dolgát, megérlelt sok kalászt,
Ott hagyva tarlóját nagy, gyér örökségül.

Rozsdabarna kócos hajadba ujjaimat túrnám,
szerelemittas szavaimat a füledbe súgnám,
azok a barna szemeid vonzó édes mosolyod,
mond meg hova rejtetted szívedhez vezető kulcsod.

Öreg hársak alatt, sötét csendes utcán,
ha arra tévedek, rám tör a vágyhullám,
kéz a kézben lábunk lépte, arra poroszkált,
vezényszó nélkül, hirtelen sétánk megállt.

Forróvágyaink remegve előtörtek,
keresgélés nélkül ajkaink összeértek,
szíveink zakatolását, lombok hallották,
estnek fátylát felettünk, összehajtották.