Drága kis unokám Panka,
Gyere  velem el Tihanyba!
Lépcsőn apátsághoz megyünk,
Onnan mindent szemre veszünk.
 
Kettős tornya messzire lát,
Szinte hallom hívó szavát.
Balatonnak kéklő vizén,
Vitorlázó fehér szirén.
 
Visszhangja a te hangodat,
Elviszi és visszahozza.
De ez még mindig nem elég,

Az idő kútja feneketlen és mély,
mindenkinek jár egy utolsó esély,
a test megfárad, és a lélek kiég,
az élet vízéből nem lehet elég.

Megvívtuk már a csatánkat, a harcot,
fürödjenek fényben megfáradt arcok,
egy nap, egy hónap, talán pár rövid év,
nyílt tengeren járunk, messze még a rév.

Mikor a nyárfák -
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák,
adj helyet a verselőnek!

Ki megírta múltját -
kitartóan keresi jövőnek útját.
Próbálja lerázni rátapadt sarát,
amit rá a gonosz dobált.

Ön nagyon csinos kedvesem, 
ott nem messze üldögélt tőlem,
hát bátorságomat összeszedtem,
majd félénken táncra kértem.

Elnéztem formás, női lábát,
amit piros cipőivel mutatott,
de csak néztem a frizuráját,
melyben kötött piros szalagot,
míg rám édesen mosolygott.

Azt mondja a mendemonda,
Gerendáson van egy csoda.
Hársfasor - a beton útján -
Átváltozott alagúttá.

Sűrű lombok ölelkeznek,
Napnak utat nem engednek.
Csak az öreg törzsek között,
Surran aranyló fényözön. 

De jó lenne egyszer látni,
Virágillatban sétálni!
Megpihenni árnya alatt.
Hallgatni egy kismadarat.

Teremtőtől ajándék a létnek,
Ha nemzedékek együtt élhetnek,
Picit most tette anyja a földre,
Máris mászásban telik öröme.
 
Élénken mozgatja kezét-lábát,
Nagypapa felé veszi irányát.
Ki örömében botját leteszi,
Letérdel, kezével útját veszi.
 
Találkoznak, vonzerő öröklés,
Ősi, genetikai kötődés.

Én már rég nem verseket írok:
betűket könnyezek, amikor sírok...

Markomba tartom az órát az időt,
mégsem érem utol a fáklyavivőt,
nem záródó ujjaimból átfolynak a percek,
fogaskerekek szakadatlan ciripelnek.

Őrlődök percek másodpercek között,
míg mellettem az idő eldöcögött,
szép arcodon rejtett barázdát szántott,
sok-sok terv és gondolat tovaszállott.

Mikor Édesanya gyermekét tanítja
Az első magyar szóra,
Mikor szívedben él még a hazaszeretet,
Mikor a nemzet még él,
Akkor se feledd Trianont!

Délidőben, nyár derekán,
mikor a nap zeniten áll,
olyan forró a melege,
megsárgul a nád levele.

 
Lila ruhás nőnek oly kecses tartása,
Megállok előtte, lenyűgöz látványa.
Éva Bonyai a festmény alkotója,
A mozgáspillanatnak megállítója.
 
Magas, karcsú az alakja, lépés közben,
Erre-arra is tekinget elbűvölten.
Hosszú, bő ruhája hullámozva lebben,
Mintha sietne egy lila szín fellegben.
 

Peti az én becses nevem,
betűket még nem ismerem,
szeretem a gyermekszobám,
leporelló, könyv a polcán.

Mindegyiket már eleve,
cumis koromból ismerve,
benne játszik sok állatka,
maci, boci, ló, malacka.

Egyedül, ha nézegetem,
meseszóval kísérgetem,
mikor új mesét szeretnék,
ahhoz is van könyvem elég.

Anya, mondd, mi a hazaszeretet?
Szeretni a hazát, mondd, hogy lehet?
Hiszen megsimogatni nem tudom,
s nem őt látom, ha szemem lehunyom.

Hazám, Hazám, drága Magyar föld!
Ki életet adtál népednek, s kenyeret.
Nem hagylak el, mert vágytól égő szívem
Ragaszkodik, s hű hozzád, örökre.

Hazám, Hazám, te drága Magyar föld!
Szeretlek, s nem cseréllek másra.  
Piszkos föld volt, de szívek hazája, bátor,
Nem pusztíthat el semmi és senki!

A Haza ott van ahol megfogantál anyád méhében, megszülettél és boldogan vártak szüleid.
     Van egy otthonod, ahol felnevelkedtél és van hová hazamenned és biztonságban érezheted magad. Ott él a családod, a testvéreid, a rokonságod, barátaid.
Van egy városod, ahol a házatok áll és egy országod, ahol boldogan élhetsz. Ezt remélheted.