disco fényárban úszik a konyha
hűtőtisztításhoz jó kis móka

Bevégeztetett... egy élet elszállt,
a test élettelen, merev s hideg,
csendben hallatszik: a halál beállt,
nem ver a szív, végleg, minden rideg.

Nincs már tovább? Most vége mindennek? 
Ennyi volt? Mégsem, a test bár nyugszik,
átadja magát a természetnek,
hamvaiból új élet virágzik.

Mikor a lelkem magánytól fázik,
Bekopog hozzád, nálad vacsorázik,
S hangod meleg bársonyán,
Mint pazar, királyi nyoszolyán,
Szeretetedbe burkolózva,
Átölelve, szorosan hozzád bújva,
Békésen pihen.

Kit érdekel már egy megvénült ember,
kín végigment, úgy hetvennégy henger,
emlékezetéből a józanság nem veszett,
de hóhérai ellen mindig fellebbezett.

Csomagolva vannak a régi emlékek,
ritkulnak már a kocsmai vendégek,
a diófa is sűrűn ontja már gyászát,
idén újra feketére festette burkát.

Még ott áll a fa a pinceajtó előtt.
Kissé megdőlt már, árnyéka vetül
a csöndre. Csak egy bogár keres még erőt,

Közös életünk a múló sorson,
Fehér rózsát az esküvői csokron,
Korom feketére változtatta,
Hiányod már örökre elsiratva.
 
Mindketten nem mehetünk egyszerre,
harminchat boldog évre emlékezve.
Sokan csendben meghaltak akkortájt,
Mi ennek oka? Csernobilra fogták.
 
Az orvosok már nem segíthettek,

Nem akartál külföldre elutazni,
A családodat magára hagyni.
Mégis mentél fontos munka okozta,
Nehezen viselem hiányodat.
 
Él bennem a közös múltunk szépsége,
El nem múló szerelmünk emléke.
Hiszen mindennap ott voltunk egymásnak,
Majd a megszületett kisbabánknak.
 
Legszentebb érzése ez életemnek,

Szívünk, lelkünk örül nekünk,
Őseink génjét  vihetjük.
Kedves férjemet imádom,
Közös kisbabánkat várom.
 
Elkezdtük már találgatni,
Kire fog hasonlítani.
Úgy gondoltuk már eldöntve,
Biztosan majd mindkettőnkre.
 
Elkészítve szobácskája,
Apa állította ágya,
Ruhácskáját én horgoltam,
Játékait sorba raktam.
 

Rohanó a világ, gyarló az ember,
Azzá teszi mai kor morálja,
Viszi magával a tömeg, kegyetlen,
Már nem is érzi mi a hibája.
 
Világmindenség küldi üzenetét,
Lelkét repíti hófehér galamb,
Ember állj! Ne feledd mire születtél,
Minden nap békét teremts magadnak. 
 
Békés hazának egy láncszeme lehetsz,

Mindketten az igazit kerestük,
Mikor a klubban egymást megismertük.
Nagy barna szemeiddel rám néztél,
Szívem nagyot dobbant, megigéztél.
 
Szeretethiányban éltél, mondtad,
És minden érzelmed rám zúdítottad.
Nem tudtam álom ez, vagy valóság,
Lelkem is megszólalt, ez a boldogság.
 
Anya, apa, testvér nélkül nőttél,

Könnyezik a Szűzanya szobra,
Némán hullik könnye,
Jelként üzen nekünk
Értünk aggódik, fáj a szíve.

Értünk magyarokért?
Vagy veszélyben Európáért?
Az egész kereszténységért?
Nincs, ki könnyét letörölje.

Könnyezik a Szűzanya,
Hullik egyre könnye,
Nincs, ki vigasztalja
Nincs, ki könnyét letörölje.

/elbeszélő költemény/

Van nekem egy kis unokám,
Négyéves, s csörfös kis szája
Mesét mond és verset szaval,
Artúr kutyával játszani akar.

Édesapja megtiltotta,
Nem játszhat a kutyával nyáron,
Mert a zöldben összeszed kullancsot, bolhát,
Hopp ugrik is egy a ruhádon!

Hol az az utca, hol a ház?
/Háború után:1946; Kitelepítések
Felvidékről magyarok panaszai/