A Vers, ha felszakad,

      a pillanat emlékoszlopa:

A megjött életem várt évszaka,
valaki kopog az ablakomon
éjszak, vár az ásó és kapa
majd reggel, ez lett hát az én sorsom.

Már felállok, hogy tán odamenjek,
mert akár asztalos, vagy lakatos
 lehettem volna, de öreg üveg,
a sorsom önmagamba foncsoroz.

Ha gyötör a bánat, rossz a kedvem,
kell a zene mely átölel engem,
nem is kell azt látnom hogy ki játszik,
az én lelkem muzsikára vágyik.

Zene átölel energiát ad nekem,
szinte masszírozza a zsibbadó szívem,
ha válogatni kell, zeneszerszámokban,
egyedül a zongora pőrén magában.

Távolból hallottam szólni a zenét,
Távolból láttam ruhádnak a színét,
Távolból nevetted az írt levelet,
Távolból mégis könnyeztél engemet.

Közelről nem nézek többé szemedbe,
Közelről nem súgsz már semmit fülembe,
Közelről nem látom mosolyt ajkadon,
Közelről átléphetsz mindent szabadon.

kicsi voltál, két karodat
mindig nyakam köré fontad
átöleltél s bánatodat
csak velem, de megosztottad

Most a szeretetről kéne írni, vagy egy apáról,
vagy minden gyermek, elrejtett gondolatáról,
hisz az Apa szó, oly sok érzést másképp adhat,
bevallom emlékeimben, már negyven év elhamvadt.

Kócból volt a kócos haja,
nem volt neki semmi baja,
gyermekek nagy örömére,
szedett-vedett öltözéke.

Foltos kabát vörös orra,
hosszú volt a cipő orra,
kezében harmonikája,
zsebében a trombitája.

Keserű a szó is, nem édesíti szeretetmáz,
hiába mondasz bármit, olyan mint a lakatlan ház,
boldogság apró porszemei, beágyazódnak szavadba,
keresd mely szókulcs illik, a szeretetlakatba.

Csak úgy futólag -
érintsed ajkaddal
az én ajkamat,
hadd érezzem édes,
bódító illatodat.

Csak úgy futólag -
nyújtsd felém kezedet,
tapintsam ujjaid begyét,
halkan rebegem füledbe
becéző, drága nevedet.

Ha szebb tájra vágyol
mint ami itt körülfog,
csalóvagy és álnok,
a rohanó sínek visznek,
kergetnek az álmok.

Itt bent ember-gőz,
meleg méla szendergés,
dohányfüst, kártyaparti,
vidám csevegés.

Mellettem egy lány,
a vonat váltót ér,
csattog a rideg vágány.

Egyszer én majd madár leszek még is,
befogad a föld után az ég is –
barátom lesz Kezdet és a Vég is!

Az én kis unokám szebb, okosabb is nálam,
mosolya szélesebb, mint nagyapai vállam...

Emeli a lábát az örök változó,
egyet lassan lép majd kissé várakozó,
a fűz ágon szinte észrevehetetlen,
még egyet lép bólogató leveleken.
Ám vadász óvatos, oly lassú mozdulat,
tegez vesszővel telt, így ajzza a nyilat,
feszül az ideg és röppen a nyílvessző,
megvan a suta nyugtázta az elejtő.
De a fűz ágakon semmi nem változik,

Boldogság az aggódással keveredett,
mikor szívük alatt hordták a gyermeket,
várakozás hetei, hónapjai teltek,
amit könnyebben vagy nehezen viseltek.

Édesanyák Anyukák csak kacagjatok,
tiétek a Föld a Nap a csillagok,
aranyló búzamező friss kenyér illata,
baba gőgicsélés gyermek hívó szava.

/Apák napjára: Erdős György/

A mi jó apánk, küzdött, harcolt értünk
Megmaradjon a mi nemzetségünk!
Gyermekeit két karjába zárta
Boldogan ölelte minden unokája

A mi jó apánk, ha most élne
Bizony el lenne keseredve!
Nem ily jövőt képzelt el nekünk!
Bízott Istenben, s kivirágzik nemzetünk!

/Dunai tragédia emlékére-/

Mint a” Hableány” a Duna mélyéből
Lassan, szépen felemelkedett
Nagy Duna gyors  sodrásából
Csendben, fájó szívvel  emlékezek

Nagy fehér papírlapokból áll az egész életünk,
de gyűjtjük naponta, mivel mégis ékeskedhetünk,
teleírjuk gondolatban, netán naplót vezetünk,
sok kis fekete foltokat néha elcsepegtetünk.

Emlékszel a sok csodára, észre sem vetted,
amikor gólya kéményre szállt hessegetted,
vagy fehér galamb törölközőn tojást hagyott,
mikor asztallap repedve durrant egy nagyot.