Elveszett emlékeknek nem érek nyomába,
csak sok szómozaiknak tükörcsarnokába,
szándékozom összerakni a szétszórtságot,
nem kímélve az időt és sok fáradságot.

A modern technika ördöge megtréfált,
vincseszterbe a keresés hát nem talált,
mert amit bele írtam, mindent fölzabált,
így sok versem szenvedett kereszthalált.

Dimbes-dombos szép magyar tájon,
Itt élek én ez az én világom.

Jártam az országot.
Hajtott a vágy, az alkotás.
Jártam hegyen, szőlők között,
Hol ért szőlő rám köszönt.
Jártam a dombokon, lankán, völgyben,
A tenni vágyás űzött előre.
Azt gondoltam terveimmel szebb lesz a világ,
Zöldebb a mező, nyílik sok virág.
Jártam a folyón, patak partján,
Zöld erdő, dombok hátán.

Tükörből kilép a csönd
borzongató kacagással,
búvik a lombok alá
egy árva, elűzött madárral.

Az álom - függönyét hordozza
versekből szőtt üzenettel,
míg a szavak üvegcsarnokából
kilépett török üvegcseréppel.

Visszhangtalan hang szól,
álomkísértet foglal padokat,
jégmadár csapongva fordul,
keres biztos partokat.

A múltnak mély kútjába
már ne nézz bele, kérlek,
ne bolygassuk, pihenjenek
a régi szép örök emlékek.

Ha leülsz kútnak kávájára,
hallasz csobbanásokat,
ahogy múlnak az évek,
vizébe a hónapok hullanak.

Lesz, mikor morajlik a mélység,
máskor halk szerenád andalít,
ilyenkor a gonoszság tombol,
de a szeretet győztesen hódít.

Végtelen utakon,

         táguló tereken

Egy nő ha lelke hófehér,
jelleme szerint kincset ér.
Bárhol él, bármilyen korban,
szeretni ő tud legjobban.

Ha létet adott az élet, és
otthont,
Hazát a lüktető föld,

Erdei út a forrás felett,
mely úgy körbevezet,
beépített zeg-zúg kunyhók,
itt-ott azért van épület.

Szőlőfürtök a lugasokon,
megművelt szép kertek,
két tó veszi félkaréjban,
ezek a Zátonyi telkek.

A fához csuklik fejed,
melyet te ültettél,
tétován megállsz az ajtó előtt,
amit valaha magadnak készítettél.

Ha rám szakad a sötétség,
érzem nincs már innen mentség,

Fehér galamb lennék...

Tudom, veletek másképp kell bánni –
külön-külön se vagytok akárki -,
Magyarerősen
bennem, előttem
verssel, mesével szentült baráti…

Megjelölöm azt a pincét,
ajtajára jeleket írok,
tagadjátok meg a fagyot,
szerelemről, borról szóljatok.

Gyalázta a Magyar hazát, népét megvetette,
hogy lehet hogy ilyennek, itt nyugodjon teste,
tán tűrjük meg az árulókat, szeressük őket,
ezeket megvetem, pártolom a szenvedőket.