Pihenni tért a nyár… s bár nem hívta senki,
Az ősz, mint rossz vendég betoppant hirtelen.
S akár egy rossz álmot, jó volna feledni,
Átlépni zord testén s itt hagyni ennyiben.

"A megszerzett világnézet gátolja az azzal ellentétes befogadását. Élettani adottság az új, a más, az idegen, a szokatlan elvetése, és nincs nehezebb feladat, mint a már irreverzibilisen beépült ismeret korrekciója. Minden azon múlik, hogyan manipuláljuk a még naiv agyat." 

Gyújtsál gyertyát, emlékezzél
Sírhantoknál, hol az élet véget ér
Hol a szeretteid nyugodnak békében
Soha nem feledve szívünkben

Gyújtok gyertyát , elindulok
Szeretteimhez zarándok úton járok
Mert velem vannak a szívemben
Velük vagyok lélekben

A könnyem is megfagy...

Emlékszel mikor búcsúztunk?
Fiatalon szét vált utunk
Tele reménnyel ment vonatunk tovább
Meghódítani jött felénk az ismeretlen világ

    Igaz, hogy rendőreink, akik egyébként a törvényesség és erkölcsünk őrei, cinikus mosollyal a szájukon a bíróságok előtt büntetlenül hamisan tanúskodnak, miután megesküdtek a bibliára, köztársaságra, és az édesanyjuk lelki üdvére, vagy ami épp aktuális, de ne mérgelődjetek, ne mérgezzétek magatok!

Szívemben sáncot ver a harangzúgás,
öröm oly kevés, több a temetés a gyász,
pedig kedves füleimnek mindig ez a zene,
messziről ha hallom, más és más az üzenete.

Ködfátylat terít az ősz a fákra
Sűrű ködharmat mindent befed
Mi csak várunk titkon a napsugárra
Talán lelkünket melengeted

De egyre hidegebb napok jönnek
Nem kegyelmeznek az embereknek
Hulló falevél mindent befed
Elnémult a madár sereg 

Szerelmüket a szürke égbolt látja,
Mint a csalfa ősz a nyárral cicázik,
Nászágyúk már a sárga, kopott pázsit,
Takarójuk a rőt avar kabátka.

A ég sóhajt, még szerelemre várva,
Az ősz, ki mindent letiporva csábít,
Megcsillantja a rafinált csodáit,
Odább áll, mikor ráun már a nyárra.

/ Elbeszélő költemény:1958./
Vörös József tanárom emlékére/

Mosonszentjános-i iskolánk ajándéka
Egy utolsó, közös kirándulás
Eger várát most mi ostromoltuk
Örült a látványnak a sok diák

Kövek, kövek...

Csorbatibi? Ne keressétek:
különc, link fickó,
suhanc fikció.
Porba ír, ni – ne szeressétek,
hisz amit gondol
invazív fondor!
Magának való,
faágat faló
apró, morc kártevő…
Apropó: bár kellő
az IQ benne,
talmi út lenne

Öreg utcaseprő ténfereg a téren –
talán itt fagy csonttá a közelgő télben -,
két keze ügyében seprő, lapát, vödör.
Az őszi szél karma síró fákat gyötör:
alázatba hajló lombok közé tépdes.
Nem vár választ tőlük, pedig egyre kérdez –

Őszire váltott a nyári ég.
A ködben búsuló őszikék
Már a te szemedtől várják,
Idézzék kettőnk ifjúságát.
Mintha már az élet sem kéne,
Se vers, se dal, se a lágy zene,
Még a szomorkás őszi szélben
Is szerelem illatát érzem.
Mert biztos, hogy van még haladék,
Hát a karjaidba omlanék.

Egyszer a kolbász és a kenyér összeszólalkozott. Mindegyik azt mondta magáról, hogy ő a fontosabb.

Pirosló levéllel üzen a ház
Elfutott gazdájának
Október van,s hűvös szelek járnak
Néha örülünk a bágyadt napsugárnak

Duna partján meghúzódva csendesen
Elvadult kert,megroppant ház üzen
Sárguló, s rőt falevéllel
Árva a ház, s a kert, levél takar mindent