„ Korcsosult, koldus sors kutyája vagyok,
Kivertek, elűztek meleg otthonomból,
Az éhség a társam, és koplaló napok,
Hiába álmodok szép, velős csontokról.

Először csak kővel játszott:
pattintotta, csiszolta –
de agyában régen kész volt,
s gyilkolt is a kőbalta.

Őszi ágra égcsepp hullik,
csöndesen a köd szitál,
minden egyes zizzenéstől,
elbúcsúzik most a nyár.

Pergő őszi levelek,
faágakról libegnek,
nem áll ellen szellőnek,
lombszőnyeget képeznek.

Beköszöntött a szeptember
fényes napsugárral
Megérleltette a gyümölcsöt a nyárral
Jöhet a szüret, száll a víg ének
Hegyoldal, domboldal visszhangzik
szebb így az élet
Finom a zamata körtének, almának
Érik a gyümölcse a szorgos munkának

Bandukolok gyalog a tó felé
És tudom gyermekként is
Csak a szívemet tudtam hozni
És most sem változott ez
Így hatvan felé közeledve.

Nehéz a táskám, amit cipelek
De lelkemben az emlékek sora
Érzem, hogy megérkeztem
Erre hatalmasak a fák, pár varjú és vadkacsa
A levegő mindig kristálytiszta.

Magas fenyőfa tetején turbékol a gerle
Elveszett párját sírva keresve
Sötét fellegek úsznak felette
Nem szalad már szivárvány az égre

Emléked magas hegyek rejtik
Találkozunk még, magas fenyők üzenik
Találkozunk fenn a csillagos égen
Ne sirass, ne keress engem

Bemondta a főrádió:
lehullott ma több száz dió,
körte kettő, alma egy,
szedje fel, ki arra megy.

Sziporka és Szomorka
hangulati ikrek.
Játszanak a padláson,
öltögetnek inget:
sárga ing van Sziporkán –
jókedvű a ház lent,
szürke ingben Szomorka –
a szobákban gyász leng…
Esik eső, sár dagad,
felhő csillagot tagad,

A falu szélén egy kicsi házban élt egy ember. Volt neki egy kutyája. A négylábú ebnek jó dolga volt, mert egész nap csak szunyókált a vén diófa árnyékában.

A feladata csak annyi volt, hogy éjjelente vigyáz a baromfiudvar környékére, és ha szükséges elkergeti a rókát.

(Kép forrása: https://pixabay.com/hu/kutya-%C3%A1llati-portr%C3%A9-kis%C3%A1llat-barna...

Megszökött a béke tőlem,
héthatáron fut előlem –
aki tudja, kapja el,
villanypostán adja fel.

Az embereket bámulom sokszor,
közönyös, unott, fásult arcukat,
és próbálom megérteni olykor,
honnan ered e néma indulat.

Már vonatra szállt…
Mezei István

Éjféli vonatra szállt megváltva jegyét,
Bár láthatatlan, tölgyek és jegenyék
Mélyen a földig hajolnak előtte,
Útja nem vezet semmilyen jövőbe,
Nincs megálló, állomás, nincs megtorpanás
Benne, csak elmúlhatatlan elmúlás.

Rendhagyó szerelmi történet

/ Mosonmagyaróvár./

Tető roppan, lángnyelv tör az égre
Táncol a tűzkakas, nagy a mérge
Pusztít a kegyetlen, bosszúálló lelke
Ég az elátkozott épület figyelmeztetve!

Mi történt itt megint, milyen pusztítás?
Régi áldozatok, hősök emléke az égre kiált:
Ne legyen iskola, átok ül rajta!
A múlt, hősök jajszavát falakra felírta.