Szent Erzsébet, magyarok szentje
Kenyerét a köténye alá rejtette
Szegény éhezőket így etette
Galamb képében szállt el kenyere

Megdermed a lélek, kőkemény a hant,
Az égbolt mégis ünnepektől csillog,
Suhanó angyalok suttognak titkot,
Bennem is felpendül egy lehangolt lant.

Ott, fenn pompa, fény, de sötétség alant,
Kifakult erdők, ligetek nádasok,
Magam mögött, mint egy árnyék ballagok,
Csak Teremtő talán, ki reám pillant.

Odalenn, a Dráva völgyében,
Somogy-ország déli részében,
nincsenek pálmák, csak tölgyek,
sem füge vagy narancsligetek.

Odalenn, délen, a Dráva ölében,
oda van építve a kicsi fészkem,
ha felnézek a kék égre,
vagy az éjszakai sötétre,
másképp pillantok a Fiastyúkra
vagy a Göncölszekérre.

Már egy órája, hogy nincs velem.
Sose voltam ilyen nincstelen,
végtelenül kiszolgáltatott –
elhagyott társtalan társ vagyok.
Beadtam hol mi szerelőnek,
gondozza benne az erőket,
melyek már rég az én erőim –
nélkülük az élet merő kín,

Mikor gyermekkorra visszatekintek
Látom édesanyám,édesapám áldó kezedet
Munkától megfáradt arcotokat
Lassuló lépteitek, kedves mosolyotokat

Télfélő őszikék

Csorognak az ablakon, kopott falakon
az esőcseppek, könnyezik november,
tépi őket a szél , fakasztja fájdalom,
de a szomorúság is elmúlik egyszer.

Ködöt lehel most a gyümölcsösöm felém,
a hervadó málnással együtt zokogok,
már jóval túl az életem szebbik felén
szaladnak előttem az évek, hónapok.

Sötét fellegeket kerget a nyugati szél
Károgó varjú csapat útra kél
Kárognak keservesen az ágakon
Űzi őket az éhező fájdalom

Fürdik a Hold a tó vízében
Piros ég, holnapra szelet ígér
Hűvös már ez a késő őszi éj
Nemsokára eljön a hideg tél

Nappal már szállingózott hópehely
Mi lesz veled szegény ember
Hol lesz a hajléktalannak hely
Ahol hideg elől szeretetre lel

Hegyeim között barangolok, búcsúzik a nap.
A dombon látom, a nyár is odavan már,
hallgatom az erdőt, halk neszével körbejár s
a kóbor szellő szárnyán repül a megriadt nyár.

Jóbarátok, még ne temessetek,
hisz a föld még nem éhezett meg rám,
és még nem írtam meg a verseket,
amiért világra szült az anyám!

Kovács volt az én apám:
szilaj tűznek hű őrzője,
rideg vasnak idomárja –
ő vert béklyót az ördögre,
sütött patkót száz lólábra,
s hintett vigaszt néha rám…

A belváros kőrengetegében egy eresz közelében élt egy madárcsalád. Apa, anya és két kis csintalan, pihetollú fióka.

Édesanyjuk vigyázott a csöppségekre, ameddig apjuk elment élelmet szerezni a közeli parkban.

(Kép forrás internet, ingyenes)

Sem  győztes, sem vesztes nem voltam, nem vagyok
Kitártam, de zárok pókhálós ablakot.

   Valahol egy kis faluban, annak is legvégén, ott hol az ember még nyáron is térdig járt a sárban, volt egy kis szabóműhely. Nem sok munka volt, hiszen a faluban alig élt egy pár ember, azok is szegények voltak, mint a templom egere. Csak toldozni, foltozni hordták oda a ruhájukat. Mivel pénze egyiknek sem volt, hát úgy fizettek, ahogy tudtak.

Szúnyogok keringőznek a fenyőfák csúcsain
Akár kis szökőkutak a naplementénél
Rég el kellett volna menniük
De a tél csak nem jött el idén
Utolsó táncuk egyikét lejtik
Amíg le nem száll az éj.

Párizsban zokog az ősz

   Másfél év távlatából... Nem emlékszem, volt-e késztetésem arra korábban: nekem most le kell mennem Bakonycsernyére. Egyértelműen azt mondhatom, hogy akkor, azokban az áprilisi napokban éreztem magam messze a legcsodálatosabban a kis faluban. Az egész ott eltöltött időt valami varázs fonta körbe.