A vörösiszap katasztrófáról reálisan

A felhők rejtekében
Ég-tiszta tavak.
Csobbanó kékben kelnek
a napsugarak.
Madarak röptét festi
a szél a tájra.

Fényekre bontom a tájat,
hó csillan minden ágon,
zúzmarás szél bóbiskol,
az Ég szalad át a határon.

Játszik a fácán,
látszik a táncán –
peckes a lépte,
dürrög az égre.

                     most                    
mikor
a láng is
könnyezik, a
harangok némák.
mennek harangok,
és könnyeznek
a lángok,
mikor?
most!

írta-Varga István-Barcs-2019.04.16.

/Erdős László öcsém emlékére/

Zokog a lelkem
Édes, drága, jó testvérem
Ma lenne születésed napja
De érted hull könnyem zápora

Mert nem feledlek soha
Mindig téged várlak
Nyílik talán az ajtónk
S karjaimba zárlak

De elmentél hosszú útra
Honnan nincs megtérés soha
Magaddal vitted a szeretetet
Mögötted nagy űrt hagyva

Jézus Jeruzsálemben töltötte az éjszakát.
Finom pálmabort kortyolt.
Csacsija friss szénát eszegetett.
Pilátus rosszul aludt - keresztkérdéseken törte a fejét.
Heródes ácsokkal tárgyalt...
A Koponyák hegyén bűzös szél kavargott...

Zokogva rügyeznek bennem az ünnepek,
és a beteg televény már bolondgombát
hasztalan is terem, többé nem lehetek
a rossz álom túsza, szállnak a spórák.

Már örökre húsvét gyermeke maradok
a nagyszombati csodát, remélve, várva,
mielőtt még elnyelnek a mérges habok,
kapaszkodok az isteni szalmaszálba.

Megint itt vagyunk... és megint
ülünk egy szűk kórházi ágyon,
s míg az élet egyet legyint,
életed múlik egy hajszálon.

Álmomban láttalak,
Emlékeim között,
Homályos képeket,
A csendes perceket.

Halovány orcádat,
Törékeny testedet,
Terhek súlya alatt,
Megroppant térdedet.

Jöttél velem szemben,
Rég áhított szempár,
Elmerultem benne,
A múlt köszöntött rám.

Szeretlek Anyácskám!

Virág Vasárnap van
Nyílik száz virág
Názáreti Jézus gondolok Rád
Pálma ággal ment a nép eléd
Üdvözöltek, köszöntöttek
Szeretetük sugárzott feléd

Egy hét sem telt feletted el
Édes Jézus elárultak
Elárultak kakasszóra
Másnap reggel virradóra
Megjártad a Golgota hegyet
Pilátus mondott Rád ítéletet

Eső csillan, illat árad,
fényt rajzol a szivárványnak.

/Kitelepítések: 1946-47.04.12./

Kicsi voltam,s nem értettem
Mi ez a sírás, rívás, felvonulás
Mindenki csomagot cipelt,
S hullatta könny záporát
Tehervonatok zsúfolva emberrel
Gyermek visítás még itt hallik fülemben!

Nem érthettek meg ti engem,
nem jártatok még a túlsó parton,
nem hordtátok véres ingem –
húzzátok fel, türelemmel tartom.

Nekem még most is te vagy a legszebb,
Hiába gyűrt ráncokat arcodra az idő keze,
Hiába festette itt-ott tincseidet deresre,
Nekem Te csillag vagy az éj sötétjébe.

Feszültségemben, te vagy a nyugalom,
Fájdalmamban, te vagy a támaszom,
Te vagy a fényem, ha fohászkodom,
Te vagy a szivárvány az égboltomon.

Anyukám éppen elszenderedett,
a megszokott, piros foteljében.
Melléülök, elnézem csendben,
megsimogatom megfáradt kezét.

Oly jó itt mellette, hallgat a csend.
A lélek annál beszédesebb ...
Emlékfoszlányok sora vetül elém,
móka, kacagás, könny és nevetés.

Anyám, édesanyám mosolyogj ma rám,
úgy, mint régen, kicsi gyermekkoromban,
hogy régi, kisded, játszi boldogságomat,
egy röpke percre visszaálmodhassam.
 
Régen volt nagyon, még sűrű barna hajad,
nem koronázta be a derűs, ezüstös alkonyat,
Szép voltál és mosolygósan üde, fiatal,
- én felnéztem rád és imádtalak.