Ó, a híd karcsú kapocs
szerelmes partok között,
felhőkbe nőtt utcahossz
a sötét szurdok fölött -

Biztosan érzed és tudod, hogy hiányoztál. Nem titkolom, nagyon megszerettünk itt, ezen a honlapon. Minden nap lestük, vártuk a verseidet.

Sóvárgok a világ sötét peremén,
Hogy gátat, homályt a fénnyel áttörjek,
Lelkemen ülnek ködös, jeges  leplek,
Már messze tőlem az üveg-hideg fény.

Kutyakölykök nyüszítenek,
fáznak most a télben,
fagy csípi az orruk hegyét,
nap sem süt az égen.

Kemencében tűz,
Hideget elűz.
Meleget lehel,
Így kergeti el.

— Hej-hej, ez a csönd, Ilonkám… ez a csönd – sóhajtott Rácz Gyula, a meleg, de üres szobában. – Jöhetne már valamelyik unoka, hogy egy kis életet leheljen ebbe a nagy csöndbe.

/Strein Attila Miki- búcsúja.:
Hegedüs Erzsikétől, rokonaitól,barátaitól./

Ó, a gén egy spirálba
fordult, kóddal védett
létra, melyen világra
tör burjánzón az élet.

A megnyugvó nap még erőlködik, átnéz.
Előtte a domb, hosszú az árnyék,
A kék hegyek fényében, kékül a vadon.

Lassan szétroncsolódik
bennem a líra,
velem zuhan minden.

Lelkemre hull, behavazok lassan,
e lágy selyem susog szakadatlan,
a szélben szikkad, szárad az ajkam,
odafenn tízezrek tejben, vajban,
idelenn nyomor, nagyon nagy baj van.

Éva – miért azt az almát szakítottad
Éva – miért azt adtad nekem,
egy csenevész almafáról vetted volna
amely alatt Én ott hűsöltem.

Ó, a bor a hegy leve,
Dionüszosz itala,
de Bacchus is megy vele:
oly pikáns az illata.

Ablakomon hagyta a tél
jégvirág- üzenetét...

Ó, a vágy villamosa
olykor halkan csilingel,
máskor harang-pagoda
és magához bilincsel.