Ó, a toll a gondolat
vésője – papírra ró
messze vágyó csókokat,
s ígérvényt, mi biztató.

/Veronai tűzben,az áldozatokért/

Eljött a sötét éj
A gonosz kiterítette hálóját
Ütés koppan, szikra lobban
Kegyetlen láng az égre szállt!

       / A fonyódi Jean  Valjean/

      Lassan gyűlik a vágott fa hűvös halomba. Baráti-hegy nyomorultjai  az  András , az egykori vajda két unokája aprítja fejszéjével a tuskókat, a nyolc osztályt végzett Pista és az öccse, az írástudatlan Robi. Nagyapjuk vonásait és mozdulatait próbálom felfedezni bennük, mindhiába. 

Ó, a π a számkirály:
kicsiny, s mégis végtelen-
oly sok elmét ráncigál,
mert képlete képtelen.

Fújd Krónikás trombitádat!
Nagy a nyomor és a bánat
Kietlen tél fagyot hozza
Szél a fákat tépázza
Zúzmara ül a fákon-ágon
Süvít a szél fagyott tájon

Olyan minden mint mindig
a város a folyó a hidak,
temetők lassan kinövik helyüket
séta közben mind kevesebb ismerős akad.

A sűrű náddal borított tájon, amit sokan csak úgy hívtak, hogy a ”világvége”, egy öreg, szikkadt arcú férfi tolta ladikját, hosszú fűzfaággal a hínáros vízen.

Ó, a báj házi krémes:
sárga, habos, cukrozott –
szépséggel telt, igényes
varázs, mit az Úr hozott.

Egyszerűnek látszik, színe az ég kékje,
Apró virágai a kertet festik kékre.
Sok mindenre int ő, és ad jó tanácsot,
Íme néhány példa, figyelj jó barátom!

 Kinézve az ablakon, fantasztikus látvány tárul elém. A hó födte táj, zúzmarás ágak, csend, nyugalom. A súlyos hópelyhek huppanását hallgatom. Hátunk mögött hagyva a jót, s a rosszat. Minden, mi a múlt, hátunk mögé vetjük és ha tudjuk, feledjük.
Orrunkban a fenyő illatával, a szánkban még a sültek, a bejgli, a pezsgő lágy ízével.

— Hát az úgy volt… – folytatta a mesélést az öreg Sándor, miközben a gyerekek még mindig a disznótoros történeten kuncogtak, amit épp az előbb hagyott abba. Szavait közelgő felesége hangja törte meg, aki egy vendéget invitált:
— No, csak kerüljön beljebb, ott van Sándor a műhelybe.

   (Megemlékezésünk a református templomban és intézményben 2009-ben)

Ó, a szép: harmónia,
a szem friss legelője:
naturalis, omnia –
minőség szeretője.

Épp a világ talán legszebb városánál,
Hol elképzeltük Rómeót és Júliát!
Miért nem állunk meg emberek?
Rohanjon csak a képzelet!

Szonett

Hajnaltáj túlnan szemére ül az éj,
Versem rovom kitárulkozva és sután,
Téglabörtön árnya szívem bársonyán,
Kedvtelésem szenvedés, mámor és kéj.

A szerepi kovácsműhely ma is zsúfolásig megtelt kíváncsiskodó gyerekkel. Szerettek ott bámészkodni, várva az öreg mester meséjét, amit hittek is meg nem is. De nem is ez volt a lényeg. Az öreg mester olyan valósághűen tudta előadni meséit, hogy közben még a felnőttek is gyereknek érezhették magukat egy percre. Hát akkor egy gyerek hogyne élvezte volna e mesék minden pillanatát.

Vajúdik időm, mintha jövőt szülne,
Panaszra miért is lenne most okom,
Hajnalok homálya gyűrött paplanon,
Napjaim a szélnek neki feszülve.