Drága testvéreim! Szívem bő fájdalma
sajog e levélben, mély gyásztól áthatva.

Hallom a víznek moraját
vélem, - közel a tenger,
majd sötétség telepszik elém

Boriskának

Tegnapok voltak,
A ma, van.
Holnap lesz, ha lesz.
Mivel a tegnap már elmúlt, és a holnap lesz, ha lesz,
Ezért én a mának élek.
Minden elkövetkező napom, a ma lesz.

Átsüvölt rajtam észak vihara,
Bőrömön érzem vad leheletét,
Belém borzong szép Skandinávia
Tengere, látom, hol szürke, hol kék.
Jöjjetek szelek, jeges ciklonok,
Hozzátok tiszta felhő lelketek,

  Egy nap Pista bácsi elhatározta, hogy már elég kövér a disznó, le kellene vágni. Megbeszélte a feleségével, hogy tegyék meg az előkészületeket. Edénymosás, késélezés, szalma előkészítés, stb

Megkérdeztem a dalos madártól
Miért énekel a boldogságtól?
Megkérdeztem a tavasz nyíló virágától
Miért nyit ki, mikor jő a kikelet?
Megkérdeztem a felhő vonulástól
Miért hozza az esőcseppeket?

A múlt eléd lökte koncát,
mielőtt a jövőd falatoznád,
nem kérdés melyben nincs értelem,
ezt tanították volna az egyetemen.
NEM.

Karácsonyhoz közeledett az idő. A tél fagya mélyen vájta bele magát a szikes földbe, és a szelekben mintegy cinkosra találva, suhant végig Debrecen és ’Újváros között. A táj fehéren terült el, s a fák, mint fehér óriások álltak őrt rajta. A végtelenséget erdők törték meg, amelyből kíváncsi őzszemek tekintettek ki néha.

A szépség pompás konoksága
nem formálja át a csúcsot,
az emlékezet bizonytalan
ne vágjunk ki minden bokrot.

Temetni jöttünk lehajtott fővel,
gyászzenét dúdol a lélek itt bent.
Az ember csak áll, szívére kő ver,
s mert tanácstalan, mélán tekintget.

Magány sétál az estek lucskos haván,
Reszketve didereg a szürke hajnal,
Csontszáraz ágon hallgat a madárdal,
Szégyenében olvad a tél is talán.

Felragyogott a nap az ég peremén
Mégis fagyos tél van, hideg tél
Kemény jégpáncél takarja a tavat
Hollók kárognak fákon, s alatt

Volt egy legény, aki vándorolt egyik helyről, a másikra. Sehol sem tudott több időt eltölteni. Történetünk idején is mendegélt, de már nagyon fáradt és éhes volt. Este van, valahol szállást és élelmet kell szereznie. Egy erdőn ment keresztül és távol látott egy fényt, gondolta, hogy ott megpihen, reméli, hogy adnak ételt és szállást. 

Sanyika borús képpel ballagott a József Attila utcán. Mikor odaért az utca szegletében lévő kisházhoz, ami keresztapja háza volt, most még csak be se nézett. Gondjaiban elmerülve csak ment és ment.
Keresztapja most is, mint mindig ilyenkor, kint ült a ház előtti kis padon, ahogy ő nevezte, pletykapadon.

Ó, az íj kecses, néma
gyilkos, kifeszült ideg.
Úgy lő a nemes célra
nyilat, mint fagyot hideg.

Remete sors csalfa illúziója
Rászed, majd gépekhez láncolod magad,
Csak vibráló képsor, hazugság marad,
Ujjaid vonzza a klaviatúra.

Ha újra rügyeznek majd a fák
mézillatú virágok nyílnak,
elindulok pompázó réteken át,
hogy gazdája légy virág csokornak.