Lángvörös éjszaka, gyászt hozó hajnal,
hiányzott segítő, éber őrangyal.

Fekete lobogó feszül a szélben,
ártatlan, lebegő lelkek a légben.

Olyannak láss...

Siratunk és temetünk!
Elmennek sorban, akit szeretünk!
S szomorúan hull a könnyünk
Gyásznapok sokasodnak
Gyengül a nemzet, nincs vége a fájdalomnak

Mindenkié vagyok, és mégis senkié,
Az élet vív velem örök, nagy harcokat.
Átadom lelkemet, ha kell a semmiér’,
– Költősors –, vigyétek, sikert, s kudarcokat.

Most a halál lett vendég
megannyi házban,
csak maroknyi emlék
marad a gyászban:

Ebben a szomorú hangulatban próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valami szépet, kedveset írjak. Valami olyan kedveset, mint amilyen kedves vagy Te nekünk itt a Magyarerőn.  Talán most az egyszer elnézed nekem, hogy ha nem találom a szavakat, de félek, túl sok volt nekem az elmúlt egy-két hét...

Kedvesem! Már négy évtizede köszöntelek,
Ennyi, s néhány éve, hogy megismertelek.
Sorsunk összefonódott, s meg sem bántuk,
Romantikus és oly kedves volt találkozásunk.

Betöltöttem a hetvenhármat, 
Tán még megérek majd párat.
Legalább is ez a tervem,
De azért nincs minden rendben.

Lehullt egy csillag
Meghalt egy álom
Szívem fáj, úgy sajnálom
Szívemben nem huny ki a csillag
Örökké fénylik, míg rád gondolnak

Ó, a düh a haraggal
kéz a kézben barátok.
Kibabrálnak az aggyal,
mikor elönti vad átok.

Döbbenet. Az ember csak áll, és nem tud megszólalni. Múlt héten még “intettünk “ egymásnak. És most olvasom a hírfolyamban, már el is temették.
 

Mikor gerincükön tanyázik a csend,
Ostobáké a koszorúk, a pálmák,
Az önzés lóbálja ütemre lábát,
Tolvaj éjszakákra hajnal nem dereng.

/2009.ben kaptam meg Mosonmagyaróvár Kultúra Díj-át, a következő
verset írtam,melyet az ünnepségen fel is olvastam./
./1823.o1.22./
Isten megáldotta a magyart
Mikor megszülettél
Mikor Kölcsey Ferenc költőnk
Által útra keltél

Ó, a mag, az a holnap
éltető szent kenyere.
Az ember nem csalódhat,
hát kérgesül tenyere:

Sápatag vigasza éji magányomnak,
amint lapozgatok egy régi kötetben,
a kapcsolat bensőséges és közvetlen,
 az ember Faludyval csendben elbratyizgat.

Ó Istenünk hallgasd meg imánk!
Barátunknak nagy szüksége van rád!
Segítsd őt a gyógyulásban!
Erre kérünk imánkban, fohászban!

Ó, a sír hideg fekhely,
dunyha földdel letakart,
megjelölve kereszttel,
s azon írás: ne zavard!