...a semmiben...

...a szívemben...

Károg a kereplő a varjak torkában,
én is tudom, mit rejt a pecsételt jövő,
kihűlnek napjaink már megválthatatlan,
megpihen a föld, a szorgos szántóvető.

Reggel, míg főzöm fanyar feketémet, a világ szennyáradatát hallgatva ablakot nyitok a fénynek, a napnak, a vágynak.

megszülettem huncut világ
de én még huncutabb leszek
nevethetsz az ablakon át
én a nevetésből fát nevelek

Szonett 19.

Dobd félre fájdalmad, önsajnálatod,
Őrizd meg bajban, vészben is a hited,
Még maradt benned cseppnyi szeretetet,
Mi a teremtőtől útra adatott.

Volt nekem egy kicsi barátnőm, Panka. Tőle hallottam ezt a történetet, amit most elmesélek nektek. Jól nyissátok ki füleiteket, és hallgassátok mesémet!

Az eget így ősszel néha félve nézem,
elizzottak belőlem már a forró nyarak,

Már a kertek alatt portyázik a tél,
az ember befűt, mert hideg már az este,
a kályha melegével parolázik, a tér
elfogy körötte, de forró teától megbékél a lelke.

A hit nagydolog, de nem elég, tenni kell!
bebizonyítva igazságunkat:
Nem a megaláztatás, egyenlőség kell!

Állok némán,
Bennem üres tér tátong.
Az elemek össztüzébe kerültem,
Semmi nem vagyok…
Csak nézek magam elé…
Bénaságom nem múlik,
Erőm elhagy…
Hogyan adhatnám tovább, amit én tudok,

Ne fájjon ha sírni látsz,
Ne nézd szemem.
Szavad, mely könnyet fakaszt,
Ne töröld le, hadd folyjon, szabad.

Megszokott, kopott, mégis új utak
és képek között a szív és az értelem
szüntelen keres, hasztalan kutat,

Őrizni augusztus estén, csillagok fényét,
éj kékjében mártott lelkek, meghitt békességét.

...szívesen adom...