Magyarerő.hu

Ha jő az est,
hát jöjj velem,
jöjj velem egy álomvilágba,
hol elmúlik lelkünk fájdalma,
hol nem számít semmi,
csak az,
hogy boldogok tudjunk lenni!
Jöjj velem, és légy velem boldog,
szeressünk, hisz az oly jó dolog!
Veled oly boldog vagyok,
ha látom, a szemed ragyog,
féltőn ölel a két karod!
Édes csókod a számon,

Ha bántottak, csak sírj,
engedd ki könnyedet,
ne hagyd, hogy mérgezze
sokáig lelkedet.

Ne fájjon a szív,
ne gyötörjön hát,
ha igaztalanul
ér téged a vád.

Rázd le, mint télen
válladról a havat,
hiszen ezek úgyis
csak a buta szavak.

Kis falunknak kultúrháza,
az ajtaja nyitva, tárva.
Kezdődik a farsangi bál,
zenekaruk már muzsikál.

Álarcban van a belépés,
jön estélyi ruhás szépség. 
Valahol van egy jel rajta,
mi kilétét megmutatja.

Barna fiú nézi, sejti,
táncát máris vele kezdi.
Mind a ketten megörülnek,
farsang összehozza őket.

Morcosan keltem reggel,
visszahúzott az ágy,
de menni kell, szólt vekker,
kelj hát, mire vársz?

Nem tartott soká a kávé,
adta a lendületet,
még éppen utolértem 
a menekülő szürkületet.

Ücsörögtek a rigók,
pillanatra megálltam,
velem együtt milliók 
csinálják ezt utánam.

Ütnek, vernek, szapulnak,
Még a földbe is belegyalulnak.
A nagy szívem tart még ki újra és újra,
Meg kell előbb lélekben halni, hogy fényt láthassak.

Lassan olvadok el, mint egy felhő,
Mögöttem egy halvány kis szivárvány lapul.
Mennék már, de a körülmények foglya lettem,
Pedig lábaimról a béklyót már rég levertem.

Én magamban el nem hallgatok
Imát rebeg lelkemnek csendje
Tiszta kútvízben elúszik haragom
A gyűlölet-lángot lenyelem

S nem éget egyetlen szikra sem
Nem adok hatalmat kezébe
Ha szelíden járok, nem megyek
Nem futok farkasok mezejére

Szél zúg az utcákon...
Bennem csendesül a vágy.
Már miért is futnék oda,
hol rám senki sem vár?
Múló időmet nem adom el,
ne vesszen pokolba lelkem!
Míg vagyok a Földön,
szépre, jóra emlékezzem.
Széttépett lelkemet
meddig biztatám?
Az utolsó percig,
míg bele nem fáradám!
Fogadj hát hűséget
magamnak, én szívem,

Veled elmennék a világ végéig,
lelógatnánk beteg lábainkat,
boldogan ölelnélek, csókolnálak,
elfelejtenénk mindazt, ami bánt,
mindazt, ami fáj!
Csak Te és Én,
megszűnne körülöttünk minden,
egymás boldogsága
a fontos nekünk,
más nem!
Már nem vagyunk húszévesek,
életünk nagyrészét már leéltük,
sok mindent átéltünk,

Hermina Buzgó Révész
Szlovákiában

Csenget a postás, levelet ad,
Borítékban egy kis csomag.
Telefontartóval, szív is benne,
Aki küldte, szívből tette.

Csenget a postás, örömet hoz,
Egy régi, jó barát rád gondolt.
Segíteni akar neked,
Gyorsan küldte, szívből a levelet.

(Gombás Ferencnek, unokaöcsémnek, Svájc)

Tavaszi szél öleli a fákat,
Törzset hajlít, töri az ágat.
Viszi magával a virágot,
El akarja nyelni a világot.

A tenger is most hangos,
Vize tajtékozik, habos.
Nem akarja, szelek uralkodjanak felette,
Napsugár ragyog fel, szelet elcsendesítve.

Járta a környéket,
keresett, kutatott,
morgott, ha ránéztek,
vagy hangosan ugatott.
Félt, mert bántották,
ütötték és rúgták,
nem simogatták soha
a gubancos bundát.
Harcolt az ételért,
küzdött az életért,
szenvedett az el sem
követett bűnökért.
Ebben a rideg,
keserű világban,
langyos nappalon,

Még várok egy halk, csendes szóra,
egy szívhez szóló, reményt adó szóra,
melytől a gond elszáll,
s a sötét felhő is eltűnik,
mely felettünk a csendre vár,
majd gyorsan továbbáll!
Kitisztul az ég,
és a tavaszi napsugár elhozza
a tiszta, ragyogó fényt,
és a fájó szív megbékél.
Tavaszi virágok illatát hozza

Ha felhő lennék magas kék égen,
Szállnék, repülnék szabadon, szépen
Bárányfelhőként a nap rám ragyogna,
Úsznék a kék égen rátok mosolyogva.

Ha esőfelhő lennék, sűrű cseppekben esnék,
Isten áldása lennék.
Minden vetést, virágot jól megöntöznék,
Ha rossz kedvem volna, sötét felhő lennék,
Rossz felhő társaimmal összezörrennék.