Kertemben járt a tél ma éjszaka –
hajnalban csapott meg a jég szaga:
derengő, még szürke, álmos fényben
dértől csillogó avarra néztem.

Keletről jött az áradat.
Tettük csupán egy pár adat:
holtak, vérzők, űzött vadak,
s rémült tömeg, mely itt maradt.

Zöld poloskát zabálnak a házak –
honnan jönnek, nincs rá magyarázat:
inváziós lesz tán ez a század?
Észrevétlen lepik el az ágyat –

Mozdulatlan álltam ott a sír előtt,
emlékszemekbe néztem réveteg:
hogy lehetne még csak egyszer látnom őt,
s remegve fogni azt a két kezet?

Bús szülői ház a falu szélén -
Nem szűnik rólad az ősi átok?
Pokol-füst száll a sárfalú kémény
Torkán, ha magamban hazalátok.

Hámoljunk hímesen,
szeressünk színesen,
csókoljunk ízesen,

Élj köröttem láthatatlan,
mint a kötés házfalakban,
mint a mértan száz alakban,

Óra vagyok, ketyegek –
halott időt temetek.
Két mutatóm feszület,
rajtuk pihen a szünet.

Mi tagadás, kicsi vagyok –
gyümölcsfáim pedig nagyok.
Van egy létrám, égigérő,
minden ágat végig ér ő.
Felmászok rá, füttyentgetek –
aki furcsáll, az a beteg.

Négy-öt magyar soha ne hajoljon össze,
keresztet ne vessen harangkondulásra.
Ne tűzzön kokárdát, ne hulljon a könnye,
ha Himnuszt kottázna szíve dobbanása.

Hol vagy hát Kedves?

Magányom sikolya lelkem csöndjébe hasít,
s felvillan a rád döbbenés kínja bennem:
a távolság közöttünk őrjöngésre tanít!
Hol vagy hát Kedves, hogy megvigasztalj engem?

A diófám szem-telen:
úgy döntött, hogy nem terem -
lehet, hogy csak nem-telen?
Leveleit ha verem,

Mert magyart akartak verni újra:
kéjjel ütni leszármazottakon –
a bosszú népének lelki útja

Tóth Ilonkák és Mansfeld Péterek:
ne higgyétek, hogy véget ért a dal –
a hóhérok mocskos bűnüket
bérbe adták, s a bérlő vak, süket.

Ne féljetek, a nép mindig szabad,
mint kalitkán belül a madarak,
mint cellában ima közben a rab,

A fény után a hamu földet ér.
A csend szétfolyik és megfagy.

Vörösiszap, pernyegát – 
Sarkon fordult, fejre állt. 
Kifröccsent a bolond ár – 
Belefulladt Kolontár.