Ó, az én bús hallottaim
bűvös számokba bújtak,
mint dallamokban kotta, rím –
|
Marcikám, ha majdan betűimet fejted,
s édesanyád nyelvét addig nem felejted,
nem emészti idő versem hordozóját –
fehér papíromon élnek még a strófák -,
|
Marx részegen döntötte a szőlőtőkét.
|
Erdő szélén tanya, minden fala szürke –
messziről kerüli róka, farkas, ürge:
fekete az ajtószárnya, hunyó ablak
|
Most meg a bujkáló lonc
lett a szívemen kolonc –
|
Mi az a "halálköltészet"?
|
Hol egy madár – úgy is elkapom:
korán keltem, ez az én napom!
Mit nekem folyó, böhöm hegyek:
|
Higgyétek, lássátok - nem vagyok a régi:
arcom tán ismerős, de lelkem az égi.
|
Sárika cuppog, szája szivattyú –
lüktet az emlő, ömlik a faggyú.
|
alálkozó elé
Mostanában hosszabbak az órák –
szünet sincsen, hej pedig hiányzik!
Fejbe rúgott minket a valóság:
diákélet? – de régen hiánycikk!
|
Áll a
bál ma:
isztambuli
iszlám buli.
|
Nagy idők eljönnek kérve, vagy kéretlen:
nincsen e világban semmi csak véletlen.
Minden okán forog: az is, mi értetlen –
|
Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.
|
Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –
|
Engem a bűneim megelőztek –
vádolt ősök követték el őket,
s rám testálták örökül – vezekelj!
|
Cseresznyefa faggyal hált –
minden titkot angyal lát:
szégyenében elpirult,
|
Székkutasnál túl a síneken
egy árva szélmalom sötétlik,
mint Gulliver szelíd gombája:
|
Mit nekem Szentlélek,
mit nekem papok,
ha perceket kapok,
hol mesében élek?
|
Néha
méla
perceimben –
rejtőzködő berkeimben –
|
Láttam dús akácfa ligetet,
ahogy a bűbájjal hiteget:
fagyott hózápor képzelt képét,
|