Marcikám, ha majdan betűimet fejted,
s édesanyád nyelvét addig nem felejted,
nem emészti idő versem hordozóját –
fehér papíromon élnek még a strófák -,

Marx részegen döntötte a szőlőtőkét.

Erdő szélén tanya, minden fala szürke –
messziről kerüli róka, farkas, ürge:
fekete az ajtószárnya, hunyó ablak

Most meg a bujkáló lonc
lett a szívemen kolonc –

Mi az a "halálköltészet"?

Hol egy madár – úgy is elkapom:
korán keltem, ez az én napom!
Mit nekem folyó, böhöm hegyek:

Higgyétek, lássátok - nem vagyok a régi:
arcom tán ismerős, de lelkem az égi.

Sárika cuppog, szája szivattyú –
lüktet az emlő, ömlik a faggyú.

alálkozó elé

Mostanában hosszabbak az órák –
szünet sincsen, hej pedig hiányzik!
Fejbe rúgott minket a valóság:
diákélet? – de régen hiánycikk!

Áll a
bál ma:
isztambuli
iszlám buli.

Nagy idők eljönnek kérve, vagy kéretlen:
nincsen e világban semmi csak véletlen.
Minden okán forog: az is, mi értetlen –

Csendesült a puszta nyári léha násza:
enyhet fúj a szellő holdas éjszakára.
Merül már a nap is – narancsszínnel ámít,
fölé kúszó felhő arany ködben ázik.

Ó, a Sátán, hogyha mámorozna kedve,
rákíván földmélyi éjfekete nedvre:
nyakló nélkül inná a kőbe szűrt nektárt –

Engem a bűneim megelőztek –
vádolt ősök követték el őket,
s rám testálták örökül – vezekelj!

Cseresznyefa faggyal hált –
minden titkot angyal lát:
szégyenében elpirult,

Székkutasnál túl a síneken
egy árva szélmalom sötétlik,
mint Gulliver szelíd gombája:

Mit nekem Szentlélek,
mit nekem papok,
ha perceket kapok,
hol mesében élek?

Néha
méla
perceimben –
rejtőzködő berkeimben –