Ez a palóc táj bennem énekel, 
élő dalait lelkemnek Ő mondja el.
Kint erdőt, rétet takar még a tél
-fehér alapon rügyekben él a táj-
egyre hosszabbodó napokról mesél
az ágak közt ugráló kismadár.

Ötven, hetven év, vagy kilencven? Elmúlt,
minden marad, az idő már mögötted szalad...
Ma már, dédunokáid ősmagyar szemében
fürdik a hajnal, és a születő alkonyat.

Múló idő peremén, sebezhető életük 
útján ballag a nép karácsony felé.
Öreg-idős utcák lábához
simul a hű járda teste, ahol a régi
utcák, szíveket vezetnek a vágyhoz.

Irgalmatlan jelent rejt a változás--
az utcai élet árulja kétes titkait.
Vértől zavaros térben élők élik
az élet megfeszített kínjait.

Ugye, már vártad régen,
tartogattad, babusgattad vágyaid,
lám a tavasz --színes köntösében
zöldben oldja már az élet színeit.

Minket ezek a hegyek neveltek--
palóc életünk felett az ég kékje.
Változás volt, ha láttuk, ahogy
kapaszkodik városunk szegény népe.

Úgy indulunk, mint 
​minden évben,
sóvárgó hittel
vitatkozunk megint 
emberrel, éggel.

Az üzenő szélben  
lelkedet érzem,.
A mindenség
fogja már, de ideért
és tudom, üzentél.

Amikor az ünnepek a nyakunkon vannak, barátainkkal, szinte sietősen rohanunk egyik partiról a másikra.