Agárdi Gabika festménye alá

Ágán, még várja az elmaradt,
telet, az árva csipkebogyó. 
Simítja a futó szél marka,
s a piros-barna rügy tavaszba 
álmodja magát. Szinte mosolyogva, 
megüzeni majd ezt is a cirmos barka.
 

A távolság is hívta őt

Előttem sétál a tavasz, 
érezem, amint az emberek 
szívében szerelmet fakaszt. 
Apró lépéseit hallom, 
amint ütemet vált-- látom,
egy szerelmes lány ott 
magához öleli a világot.

dő-viselt ráncok gyűrűznek
homlokod árkos peremén.
Így, ősz felé indít a remény
—mint a fák, mint a gólyák—

--Wass Albertről írni, és emlékezni, arról az emberről, aki a mindenkori magyar emigráció magyarságának, és minden magyarnak emlékeztető harangja volt, erre az égiektől megáldott írófejedelemre alázattal, és tisztelettel emlékezem.

Csak néhány betű,
s a szó végén ülő hű
ű betű,
mint régi, óhegedű, 
oly gyönyörű
dallamot ád, s ó,
én zöldfülű,
játékos kedvű
gyermek,
most érzem csak,
mily csengésű fű
szavunk végén az ű!

"INDULÁS A BIZONYTALANSÁGBA."
A fönti idézetet, Kertész Sándortól a, torontói Művész Színház igazgatójától, mindenesétől kölcsönöztem.

Idegen nyelvek olvasztó
tégelyében,
ember-mezők
idegen útjain
hitegettek, 
de reménykedtem.

Amikor minden új, minden szép,
s a valóságban élnek régi mesék,
akkor sugarával kék szemed
boldogítja sokat átélt életemet...

KELEMEN PATRICIA EMLÉKÉRE

Nem, nem igaz, de igaz, és annyira fáj!
Könnyezik az idő, sír körülöttem minden.
Hiányol már is a megszokottság -- a
huszonöt éve kísérő emlékek éke.

Zsuzsi

Leonard Cohen, Suzanne versének
magyar fordítása, szabadon.

Nagy Szellem! Hangod hallom a szélben, és
mindennek te adsz életet, hallgass meg!
Ember-gyermeked vagyok, és gyenge--
teremtő erődet, bölcsességedet kérem.
Itteni világod szépségében járok, engedd,

Sejtem ki vagy, s mi leszel,
szüless, hát meg!
Már vártam, és várok reád.
Ott leszek mindég melletted: