Lombos fák alatt álltam,
hallgatott a barna ég,
a vén estét csodáltam,
s a nyár keblén estikék
üzentek át hozzám.
|
Ötvenhat éve van egy barátom, igazi, fiatalkori barátom, akivel együtt kezdtük a kanadai , emigráns életet.
|
Rovással élő kopjafára véssük
a jelent kísérő percek énekét,
hírünket rőzselángok jelzik még--
tisztán ősi dal zeng felénk zenét.
|
Mintha Liszt rapszódiát hallanék!--
madárhangban szél zenéje kísér.
Körülöttem mindég ilyen a vidék,
mint örök-járó, hangos lemez--
|
Az ember embernek adta át.
az idő a századoknak tovább:
védjétek majd a dombos temetőt,
a házakat, az élet otthonát.
Hajtott az élet, nőtt a temető.
|
Ildikónak
Te kagylódba zártál,
én a gyémánt örökké élő fényébe--
lelkembe zártalak, örök életre ítélve.
Viszlek magamba zárva, de felmutatva
fénynek, tűznek, s a végtelennek.
|
Már, csak elvétve hallom
az itt maradt madarak énekét,
hűvösödik, s a léthez
igazítja minden az életét.
|
Őstenger párás melegéből,
ködös ismeretlenségből,
az első, egysejtű szűztől indult--
nem kérkedve ugyan, de elindult
millió éves, életkísérő útján.
|
Olcsó a mész is, olcsó a vér is, ha nem olaj.
Egy idő óta pénzbe markoló váltás anyja szül
új világrenddel kódolható szülöttet
--nézi múlt átkával pecsételt gyermekét a rendszer,
és rájön, hogy ez is mint a többi torzszülött.
|
pályázatra
|
KARANCSON
|
Aranyat érő záporok nektárját
isszák a tikkadt, nyár-végi lombok,
nagyapám izzadtság szítta homlokán
barnulnak régi búzás gondok.
|
Kinézek az ablakon--
a domboldalon
már színesednek a fák.
|
Fut az út előttünk,
örökös, végtelenhez szoktatott,
ember-vágta, ember-járta, s
néha olyan félretaposott.
|
A huszonnégy órás napok
börtönében
éveknek tűnnek
a percek is.
|
Erzsi, tizenhat éves kora óta reménykedik,
huszonöt éve vár szüntelen, és egyre nyugtalanabb.
Háromszáz vágyott reménye, ígérgetése
űz vele tréfát, és Erzsi minden hónapban
|
Veled élve önfeledten,
mint ősi szerelmes sámán,
úgy pihentetlek mellemen.
Élethű valóság ágyán
|
Az eresz alatt ült,
nézte két korty között
a csillagokat, és
az ifjú est mesés
|
Húsz év után is itt feszeng az átkozott múlt jelenléte.
Elnyűtt, roszkabát életű embereket dobál a sors,
mint ezt az agyongyötört öreg embert is,
aki mégis régi, remegő szerelemmel, féltő
|
Parádon jártam, láttam
mély bánatban,
a szétherdált üveggyárakat
menteni már nem lehet.
|