Sötétségben, koroméjben
Sem maradok fények nélkül,
kutyámmal kell ténferegnem,
nyári egem lassan kihűl.

Műkincsben gazdag, pompás a Vatikán,
és már elfárasztott, áhítatos sétám,
felkaptattam egy szürke kis kőtérre,
mert nagyon hiányzott öreg pipám füstje.

Arra ébredtem egy őszi hajnalon,
Okozat lettem, hol én voltam az ok,
Kitárult előttem új dimenzióm,
Már idejét múlt, korszerűtlen vagyok.

Túlzott, félreértett szerepvállalás és elvárás

Túlzott, félreértett szerepvállalás és elvárás

Minden kincsem, vagyonom nála tartom,
ezt a tisztséget nem nagyon akarta,
mondják, haragszik bankárra, kufárra,
nem hever bankjegy égi asztalokon.

Míg beszélsz, rád sem hederítek,
mobilbonon  valamit játszok,
gombokat nyomkodok,  válasz helyett,
többre tartok virtuális világot

Nem látja a szem, nem hallja a fül,
Ki is lakik benned, ott legbelül,
Válladon a világ keresztje ül,
Kicsúszik a lényeg kezeid közül,

Áthullámzott rajtunk, mint a víz az élet,
Sorsunk zsetonjai már nem sokat érnek,
Elmennek a szülök, becsapnak barátok,
Hálót fonnak körénk, haragot és rácsot,
Megáll a rulett is, becsapott a játék,
De zsebünkben maradt egy végső ajándék,
Asztaltól felállva nem leszünk nyeretlen,
Vigasz találunk a láthatatlan egyben,

Nyár delén, az élet telén
áll, majd rohan a pillanat,
azt hazudja, hogy még marad,
nem vagyok hiszékeny legény.

Beszélni, írni másoktól tanultam,
de én vagyok minden mondatomban,
önmagam szabtam ki ily szűkre sorsom,
a lápon nekem kellett átgázolnom,

Hogy sokáig álljon Bécsnek büszke vára,
Drótkerítést húztunk a déli határra,
De ki véd meg minket megrontott magunktól,
A rezet is kilopjuk harangjainkból.

Szirmot bont a gyümölcsfa virága,
Majd rálehel a köd és az idő,
Lelibben lágyan a szürke sárba,
De helyébe édes, új termés nő,
Nem élt többet, talán csak egy hetet,
Egy kis szirommal több, vagy kevesebb.

Nekem mindig is többről szólt az éj,
 csillagtérkép Isten játszótere,
a mindenségről  csodákat mesél,
nem zavar a napi terefere.

Szeretnem kellene az ellenségemet,
Közöny és megvetés érte a felelet,
Hiába edzettem a kételyem, lelkem,
Néha már elfárad, gyengül a türelem,

 Nem történt csoda, de tizenkilenc éve egy szeptemberi napon megjelent szobor alakjában, bronzba öntve a somogyvári bencés apátságot alapító szent király, I. László alakja. Oldalán kard, egyik kezében pallos, a másikban a templom makettje, és tudjuk, szívében hit és szigorú, betartandó és megtartó törvények. Alakja másfél fejjel emelkedett ki kor-és harcostársai közül, tekintélyt sugároz ma is, és szelleme a mának üzen.

Csak mosolyogj, ha sírnod kéne,
Ha a dalodnak lesz majd vége,
A könnyeknek már nincs értelme.
Ne bánd, mikor vége a nyárnak,

Libbenve sétált be kietlen utcámba,
A levegő megállt, aludt a Szélkirály,
Felém vezette Istene akarata,
Vagy a véletlenek egy vak Véda nyomán,