A nagy ismeretlen epekedve vár,
de még ti itt vagytok mellettem nekem,
bennetek nincs gát, és nincs végső határ,
csak az élet, sóhaj, édes szerelem.
Hol voltatok eddig félve, megbújva,

Vadtól a szelídig

Már friss hó takarja a régi szemetet,
figyelek rozsdás évtizedet és váltót,
egy kedves arcot hiába is keresek,
kapukig vezetnek tétova vadnyomok.

 Kis és nagy vizitek

Mielőtt keserű poharam iszom,
Csak pénzért kapok egy kis klóros vizet,
A nagyvizit léptei a folyosón,
Nincs nálam semmi, a feleség fizet.

Ránk zuhant a tél, a sok fagyos éjszaka,
tízezrek laknak az ég alatt, nem házban,
dermeszt a hajléktalanok rekedt szava,
nyomorukkal leszek én most is hazátlan.

Nem rejti jótékony lomb erdeim titkát,
a csapások, a szívek mélyére látok,
az igaz szavak elfogynak és oly ritkák,
eltévedtek az egykori jó barátok.

A még hosszú téli éjszakák alatt
Tágul a csend, létem jégvirágai
Mint amnéziás gondolatok nyílnak,
A múlt a fejemben, mégis távoli.

Új évi kívánságom

Békét, nyugalmat, harmóniát

m. i.

Közhely, elcsépelt fogalom ma, meglehet,
Mégis mindenkinek a hiánya hogy fáj,
Ha otthonunk már egy rozsdás vaskerevet,
Erőtlen kezünk csak ürességet talál,
Ha itt lesz a halál.

                                    / Mert mi maradunk /

Meddig döcög még velem a vonat,
És hány megálló van még hátra,
látok e majd új, kedves arcokat,
találok e még igaz, jó barátra?

Cseppekként hullik
az idő serlegébe
létünk nektárja

Odakinn most sötétség van, de nekünk a Karácsony akkor is ünnep, akár csak a Húsvét és a Pünkösd. Mi már csak ilyen maradiak, konzervatívok vagyunk. Életünk vasárnapjain és a Szent Estén ünneplőbe öltöztetjük a testünk és lelkünk, és gyertyát gyújtunk. Várjuk már estét, mikor majd fenyőfa illata, szaloncukor zizegése tölti be szobáink és termeink, és naivan angyalszárnyak susogását akarjuk, véljük hallani, csillagszóró fényében fürdik arcunk, halat és foszlós kalácsot eszünk vacsorára, ajándékokat adunk és kapunk, és gyermekeinkkel együtt örülünk, nevetünk.

Úgy tudjak hinni, ahogy mindig akartam,
Velem legyen a szerencsében és bajban,
Én verset írva magamban imádkozom,
Bár bölcsesség kísérné minden egy sorom,
Mert vele szebb az élet, könnyebb a halál,

Ki tudja hány perces novella

Téli szonett 2.

Felettem fekete, ólmos fellegek,
diófámra szállt egy száz éves kánya
menyecske korú, nyolcvan éves lánya,

Nem kapaszkodom a födi álkegyekért,
Minden mulandó, és magába visszatér,
Az egész élet egy urnában is elfér,
Isten közelsége mindennél többet ér,

Az öregség szabadsága

Siess Zsuzsának, utcám béli ikonfestő, művésznőnek ajánlom.

Mezei István