A Tiszának csöndes partján
Ül egy halász, beljebb vágyik.
Lök egy nagyot kis ladikján,
Ám előtte betanyázik.

Ez itt az én falum, utcáit ismerem;
És ha végigsiklik rajtuk tekintetem,
Nem zord valót, a múlt szépségét látom én
Röppenve emlékszárnyakon, mely mind enyém.

Kívánok én mindenkinek
Szeretetet, boldogságot.
De csak annyit, mit e világ
Ezidáig sosem látott.

Süvít az álnok szél, s mint ki ölni készül,
Gyilkos pengéje az ember húsába vág.
Szikrázó derek röpülnek víg lidércül,
Amint egy vén bús koldus a pusztába jár.

Nem kérek én nagy dolgokat.
Mért kéne a szívnek tenger?
Elég annak apró csöppje,
Ha az telve szeretettel.

Az ablakom nem zúzmarás,
Csupán az eső ver kint szép csöndesen.
Nincs tél, melyre mondjuk: csodás.
Csupán a sár, rút dagasztó förtelem.

Ballag a vén sőre, kíséri a paraszt,
Nehézkes a léptük, míg az eke siklik.
Le a földre bámul, melyből vékony araszt
Fordít föl az eke, amíg a nap izzik.

Hej, Magyar, mért bánkódsz, mért sír, mondd a nótád?
Mért hull könny szemedből, ha vigadsz is, csalókán?
Mért sírsz, hiszen az ég még mindig ugyanaz,
S amin lépsz, e föld magyar, s ezred éve az.

Várni, várni, várni, s mindig csak várni…
Sok végtelennek tűnő pillanat.
De kérdem én, mondd, hosszú éjeken,
Ki tüzével feltüzel, hol marad?

Csak egy bölcsőd lehet, mint ahogy sírod is:
A föld, hol születtél, a többi mind hamis.
Az, amelyre őseid verejtéke hullt,
Amelyben nyugszanak, hol képük megfakult.

Az ősz, mint szemtelen tolvaj suhant fölém.
Nem kért, nem kérdezett, csak jött szellő-ölén.
S mint egy sóhajtás, hogyha feltör néhanap,
Ő is hívatlan, mint furcsa árnyékalak.

Ősz van, a természet haldokolni látszik,
De mégis, mégis csak ilyenkor a legszebb,
Mint az ember, mikor vén testtel tanyázik,
Lelke olyankor a leges-legékesebb.

/A ”Marhajóízek” fesztiváljára./

Kint a magyar pusztán csöndes alkonyatkor
Pásztor tüze lobban, minden nap olyankor.
S míg a tüzet nézi számadó s bojtárja,
Felnéznek az égre… tán az Isten látja…

Tegnap még perzselt a nyár égető tüze,
Mely e kopár tájat nevetve hagyta el.
És volt, hogy szikrákat szórt jégeső-dühe,
S nagy szélvész-karja a háztetőt kapta fel.

/ A ”Hangszervarázs” című népi-hangszerkiállításra kiállításra./

Öreg pásztor, mondd csak, mért oly bús a nótád?
Mért látom én benned az élet adósát?
Olyan vagy, mint nyárban hervadó virágszál…
Mért, hogy e nótánál többet nem kívántál?

/ Kiss Jani barátomnak, negyvenedik születésnapjára. /

Ha én úr lehetnék a saját földemen:
Szeretetből készítenék egy új utat.
S hívnám, ki velem tart: ne félj, csak jöjj velem!
Jó szóval ékítve nemes, nagy harcukat.

A felhők fodrosak, alattuk csöndesen,
Mint szőnyeg terül a végtelen néma táj.
Talán most ott vagyok, talán csak képzelem,
De hallom mégis a víg csengők ércszavát.