VII. ének
/Miklós ebben a részben tudja meg, hogy valójában ki is ő./
A malom udvarán, még jó kora-reggel,
Miklósunk már bajtvív a megszokott csenddel.
Díszes kardot forgat. Vagy csak hadonászna?
„Nem így! Nem úgy! – szól rá vitézi tanára. –
|
A Tiszának csöndes partján
Ül egy halász, beljebb vágyik.
Lök egy nagyot kis ladikján,
Ám előtte betanyázik.
|
Ez itt az én falum, utcáit ismerem;
És ha végigsiklik rajtuk tekintetem,
Nem zord valót, a múlt szépségét látom én
Röppenve emlékszárnyakon, mely mind enyém.
|
Kívánok én mindenkinek
Szeretetet, boldogságot.
De csak annyit, mit e világ
Ezidáig sosem látott.
|
Süvít az álnok szél, s mint ki ölni készül,
Gyilkos pengéje az ember húsába vág.
Szikrázó derek röpülnek víg lidércül,
Amint egy vén bús koldus a pusztába jár.
|
Nem kérek én nagy dolgokat.
Mért kéne a szívnek tenger?
Elég annak apró csöppje,
Ha az telve szeretettel.
Nem kérek én nagy csodákat,
Csak egy aprót, megáldottat,
Mi a szívem legsarkában,
Apró gyöngyként felragyoghat.
|
Az ablakom nem zúzmarás,
Csupán az eső ver kint szép csöndesen.
Nincs tél, melyre mondjuk: csodás.
Csupán a sár, rút dagasztó förtelem.
|
Ballag a vén sőre, kíséri a paraszt,
Nehézkes a léptük, míg az eke siklik.
Le a földre bámul, melyből vékony araszt
Fordít föl az eke, amíg a nap izzik.
|
Hej, Magyar, mért bánkódsz, mért sír, mondd a nótád?
Mért hull könny szemedből, ha vigadsz is, csalókán?
Mért sírsz, hiszen az ég még mindig ugyanaz,
S amin lépsz, e föld magyar, s ezred éve az.
|
Várni, várni, várni, s mindig csak várni…
Sok végtelennek tűnő pillanat.
De kérdem én, mondd, hosszú éjeken,
Ki tüzével feltüzel, hol marad?
|
Csak egy bölcsőd lehet, mint ahogy sírod is:
A föld, hol születtél, a többi mind hamis.
Az, amelyre őseid verejtéke hullt,
Amelyben nyugszanak, hol képük megfakult.
|
Az ősz, mint szemtelen tolvaj suhant fölém.
Nem kért, nem kérdezett, csak jött szellő-ölén.
S mint egy sóhajtás, hogyha feltör néhanap,
Ő is hívatlan, mint furcsa árnyékalak.
|
Ősz van, a természet haldokolni látszik,
De mégis, mégis csak ilyenkor a legszebb,
Mint az ember, mikor vén testtel tanyázik,
Lelke olyankor a leges-legékesebb.
|
/A ”Marhajóízek” fesztiváljára./
Kint a magyar pusztán csöndes alkonyatkor
Pásztor tüze lobban, minden nap olyankor.
S míg a tüzet nézi számadó s bojtárja,
Felnéznek az égre… tán az Isten látja…
|
Tegnap még perzselt a nyár égető tüze,
Mely e kopár tájat nevetve hagyta el.
És volt, hogy szikrákat szórt jégeső-dühe,
S nagy szélvész-karja a háztetőt kapta fel.
|
/ A ”Hangszervarázs” című népi-hangszerkiállításra kiállításra./
Öreg pásztor, mondd csak, mért oly bús a nótád?
Mért látom én benned az élet adósát?
Olyan vagy, mint nyárban hervadó virágszál…
Mért, hogy e nótánál többet nem kívántál?
|
/ Kiss Jani barátomnak, negyvenedik születésnapjára. /
Tudjuk, hogy az idő bizony olyan jószág,
Nem áll meg tétován elfeledve dolgát.
Nem áll meg órára, sem egy tűnő percre.
Rohan mindig tova, s újra, s újra, s egyre!
|
Ha én úr lehetnék a saját földemen:
Szeretetből készítenék egy új utat.
S hívnám, ki velem tart: ne félj, csak jöjj velem!
Jó szóval ékítve nemes, nagy harcukat.
|
A felhők fodrosak, alattuk csöndesen,
Mint szőnyeg terül a végtelen néma táj.
Talán most ott vagyok, talán csak képzelem,
De hallom mégis a víg csengők ércszavát.
|
Oh, ti bolond, esztelen poéták!
Hej, ti álmatag, méla bajnokok!
Miért jó, mondd, keserűen élni?
S mért kell némán, magányban halnotok?
|