Talán a holnap reménye az, mi éget?
S feltűnnek előtted elgyötrő lidércek:
Hogyha eljön mégis újra,
Nem fordul-e szomorúra
Reggeled s holnapod? Jaj, hát mért is kérded?

Hjaj, ti apró hóvirágok!
Téli ködben csöppnyi álmok.
Hófehéren,
Mint az éden,
Zöld levélben, sorban álltok.

Hó alatt, ha ér a reggel,
Nem búsultok gyönge kedvvel.
– Perc kijárja
S már a bája
Tündököl, hogy lássa ember. –

Tudjuk azt manapság, hogyan is volt régen,
Amikor még Mátyás úr volt e vidéken.
Mit úr? Mit beszélek? Magyarok királya!
Ki néha országát koldusbottal járta.

Ahogyan azt – tudják – tegnap megígértem,
És hogy szavaimon ne is essék szégyen:
Felemelem tollam egy újabb vonásra,
Hogy e történetet mindenki hadd lássa:

Tűző nyári napnak tikkasztó nagy árja,
Mintha katlan volna, terül mind e tájra.
Aranylik a búza, szemnek távol vége,
Rajta munkál híven kis falvak serénye.

Még csak párat lépett a nap fel az égre,
S gyúlt az emberszívben új napnak reménye,
Mikor egy legénynek, kinek sorsa vándor,
Jut egy keresztútnál bőven a talányból:

Kultúrádban légy erős, így nemzet leszel!
Nélküle posvány csak, egy ócska hordalék,
Melyet folyam árja visz s elnyel a tenger;
Egy rongy hajó, melyet magába folyt a mély.