/200.éves születése napján/

Betűztem kiskoromban a falvédő feliratot-
" Vissza mindent, Nagy-Magyarországot!”
Vissza mindent, amit az élet adott
Nem kérdezek, csendben vagyok.. 

S múlik az idő, s tova szalad
Megértettem már a kérő szavakat
Átérzem már a szívfájdalmakat
Szomorú a lelkem, látom a gondokat

Ez olyan tudomány, mi nem tankönyvekből ered,
művészi érzék kell, s az alkotó két kezed,
itt lent Somogy-ország déli szegletében,
olyat mutatsz nekünk, gyönyörű képekben,
mi csak benned lehet, művész szellemében.

Védd meg a könyvet!
Szép magyar anyanyelvünket
Nem tud így írni, más nemzet
Nem fűti ily heves lelkület!

Ablakon kinézve, vakító napsugár,
ajtón kilépsz, jéghártya ott a pócsóján,
jó volna hinni, ám a látszat néha csal,
hátam mögött lehetne, néha őrangyal.

Mert szavak néha, korbácsütésként hatnak,
sokszor szomorú a vége a vidám dalnak,
nem a folyadékra, jó szóra szomjaznak,
szoríts helyet olykor a prédikáló papnak.

Látod-e ott, a mélység rejtett fényét,
szürkeség alatt, az élet aranykincsét,
hol az útnak végét, most sem fogod látni,
hisz vendégek vagyunk itt, ezt kéne belátni.

Most sem vagy egyedül, hű társad a kutya,
lehet nem  céltalanul, indultál egy útra,
a látszat ellenére, ez nem fekete fehér,
bizakodhatsz, hisz tarisznyádban ott a kenyér.

A szó csak egy kő,
vízbe dobva hullámot

Egyszer iskolás koromban,
Vaksötétben mentem haza.
Az utat nem láttam hol van,
Éreztem segít egy angyal.

Nem találtam a kulcslyukat,
Tapogattam kilincs alatt.
Angyalka segített újra,
És a kulcs a zárba szaladt.

Bölcsibe vittem kislányom,
Autó jött sebességgel.
Az angyalkám visszarántott,
Nem ütött el szerencsére.

Az idő végtelen futószalag,
Ami történik minden rátapad.
Itt állok mellette és csak nézem,
Jelen történés múlik, emlék lesz.
 
Az idő hoz is visz is változást,
Évszakokat hozza, viszi tovább.
A tavasz és forró nyár merre jár? 
Ősz is elmúlt, nem marad erre már.
 
Kopasz fáknak színes levelei,
Hó alatt vannak, avar érleli.

Ne hagyj itt Testvér, megfagyok!
Segíts felállni, mert meghalok!
Szóltak a könyörgő hangok,
Don kanyarba áldozatnak vitt magyarok.

És csend, fagyhalál
Mindenütt, amerre kaszált
Az áldozat már nem beszél,
Aki bír még útra kél
Arra, Magyarország felé.

Ha összefog a dínom meg a dánom,
lesz belőle mulatós dínomdánom,
farsangi kavalkádba jókedv veszik,
sok-sok táncos láb zenére éhezik.

Mulatós jókedvtől hangos az utca,
senki sem ismeri ki Eszti vagy Luca,
disznófejű lett kastélynak az ura,
ó, mily humorosra sikerült figura!

Önirónia
Mezei István

Mily keserédes öröm a káröröm,
nem ízesíti az önirónia,
karcoló, kevergő kakofónia,
 hibáim felett nevetve körözöm. 

Vakon néző tükröm átfoncsorozom,
fedett teléreket napfényre tárok,
 téves döntések, ó, édes botlások,
vén, kehes lovam benéz az ablakon.

 Baromfiól szegletében,
Két szárnyas ül békességben.
Mindketten oly magányosak, 
Ezért össze barátkoztak.
 
Kendermagos tyúkanyónak,
Csibéi már tojást tojnak.
Néma kacsa nagy termete,
Érzékeny a szeretetre.
 
Rátalált a tyúkanyóra,
Egy fészken ülnek szorongva.
Nem is kell, sokat beszélni,
Csak szeretetet érezni.

 
Fehér fény ragyog az ablakon át,
Az esőcseppek egyre csak mossák.
A földben alvó elvetett magvak,
Így őket tápláló vízhez jutnak.
 
Eltűnt az ősznek színes világa,
Csak egy dália van a vázámban.
Füles pohárból tea illat száll,
Beteg szívemnek nagy nyugalmat ád.
 
Fehér fények egyre erősebbek,

felperzsel, pusztít, kacagva gyilkol
a kegyetlen, vöröslő szörnyeteg
pattogva sivít, hevesen tombol
mindent beborít a tűzgörgeteg

jajkiáltás hallatszik mindenhol
ártatlan lelkek a tűzben égnek
s míg az erdő a lángnak behódol
nincs vége ennek az őrjöngésnek

Múlnak a percek, az órák,
ernyed a homlok alatti velő.
Hízik a testtől a porzsák -
semmibe tűnik az életerő.

Megfagy a lélek a télben,
jégbe ragadnak tág mozdulatok.
Biblia foszlik a fércen –
elenyészik, amit Isten adott.

           2020.01.10.

Ott bujkál napfénysugarán,
ágak között hullt lombalján,
feltűnik bárhol mosolya,
rügyet mutat a topolya.

Ez a fehér nyárfa erdő,
bent bujkál a szép szerető,
mosolya mint tavasz hozó,
vagyok én egy álmodozó.

Kérges szívbe melegséget,
sosem reménytelenséget,
biztató szép tekinteted,
várok rád ha még engeded.

Ó Attila, Bendegúz vére, hunok nagy királya
Reszketett Európa kardod,ha látta
Félt tőled nap Kelet és nap Nyugat
Reszkettek tőled mind a nagy birodalmak
Most kellene jönnöd,szólítanálak
Nagy szüksége van a nemzetnek
Fiai földön futóvá váltak!