Hosszú volt az éjszaka,
harcoltam az árnyékkal,
menekültem riadtan,
küzdöttem az álmokkal.

Lemaradtam vonatról,
vándor voltam hegyek közt,
leestem a lovamról,
gyarló voltam én, nem bölcs.

Gödör ért a nyakamig,
mellettem egy nagy halom,
lapátoltam hajnalig,
reggel fájt is a karom.

Akkor épp búcsú volt és vasárnap,
ez lett nekem igazi apanap,
nem volt szokásba róla nem hallottam,
csak azt, kislány lett mondták telefonban.

Hát így lett búcsúfia helyett búcsúlánya,
készültünk a vasárnapi lakomára,
bővült a család, de bánat sem kerülte,
nagypapát és apát egymásután vesztette.

(Vincze Viktória unokámnak.)

Ragyog a nap hamisan kacsint
Óvoda kitárja előttetek kapuit
Ballag az én egyik „szemem fénye”
Kék cinke óvodából, iskolába messze

Üres a ház, üres a fészek
Elszálltak belőle régi remények
Nincs dal, sem kacagás
Fülemüle ének, rigó csipogás
Üres fészekből messze szálltak
Itt hagyott remények, hamis vágyak
Ígérik egykor majd ismét visszatérnek

Figyeli a messzi tájat,
utat is lát, talán százat,
merre, hová mit is tegyen,
első lépte hová legyen?

Nincs segítség, nincsen jelzés,
egyedül a gyenge sejtés,
kavarognak gondolatok,
röppennek a pillanatok.

A remény csak áll és várja,
hogy repüljön, legyen szárnya,
mert oda megy, ahol kérik,
ahol szárnyát ki nem tépik.

Az emberiség életét kísérve,
Mindig fejlődött életminősége.
Megnézem a közlekedését máig,
Szamárhátától az űrhajózásig.
 
Lehetséges a ló, elefánt, teve,
Csak etetni, idomítani kellett.
Létezett a bölcsek tapasztalása,
Filozófus és tudós tudománya.
 

( Dráva-völgye )

Lankák és dombok, vadregényes táján,
megcsillan a szemem, az öreg Dráván,
csobbanunk vizedben, fényben te fürdesz,
csodállak akkor is, ha partokat döngetsz.

Csendben lépkedek,
lámpák csak égjetek,
elém utat tegyetek.
Árnyat hoznak a képzetek,
gondolatokat a kételyek,
"Tudom, hogy hallod" már a léptemet.
Azt is tudod, nélküled nem élhetek,
ha nem vagy ott, nincsen más, csak a jéghegyek,
és az égen a csillagok már nem fényesek.
Csak járok körbe- körbe álmodom az éveket,

Nagy kincsünk vagy búzatábla,
életünknek a kenyere,
júniusnak harmatában,
kalásszal vagy megteremtve.

Várom, hogy jöjjön a vonat,
rég vár rám egy feloldozás,
a reggeli csend úgy nyomaszt,
és untat a várakozás.

Régi ház kukacvirágos udvarán,
egy kisfiú könnyes szemmel áll,
már nem találja veszett játékait,
a kalitka is üres, kirepült a madár.

A csend mezején,
zöldben idézlek én,
gondolatom száll feléd.
Érzem a szívem már elér,
vágyam látni jöttödet felém,
felhők közül angyalok tenyerén.
A szerelmes álmaimnak képzetén,
a csillagos égboltnak göncöl szekerén,
a határtalan bársony zöld mező fövenyén.

Mikor az esti szürkület
Nyugatnak horizontjába
Tolta le a vöröslő Napot,
Drávának vize megtalálta
A ragyogó sok pici csillagot.

Ha láttad volna, hogy hullt alá,
fütyült a gyalu göndör fürtöket,
míg pad körül, bokáig tapostam,
zizzenő szíjács küldött üzeneteket.

Emlékszem még a csordára,
kolompoló birkanyájra,
csikósra a lova hátán,
porfelhőre füves pusztán.

Szomjas jószág siet inni,
pulinak se kell terelni,
gyomrukban a puszta füve,
vályúban a kút hűs vize.

Mikor végre elballagnak,
tücskök újra muzsikálnak,
favödör az estét várja,
következő itatásra.