Hatvanöt elmúltam, igen, és félek,
némán várom, lesznek-e fejlemények,
azt mondják, veszélyeztetettek vagyunk,
ne hagyjuk annyiban, élni akarunk!

Vírus ez a javából, alattomos,
védekezni... minden tanács sablonos,
mosom a kezem, sőt, fertőtlenítem,
de ad védelmet? Bizony, csak remélem.

Vírus ellen mi összefogunk
Ez egy igazi, nagy harcunk
Nem figyelünk az ellen károgásra
Sem rossz indulatú kiabálásra

Összefogunk ismét, mint régen
Mikor vész pusztított a népen
Mikor háború dúlt, vész tombolt erősen
Csak az összefogás segített az emberen

Ilyen nagy hullámot vajon mi váltott ki,
méhraj tanyája a bimbós tulipánfa,
mily bátran virágzik rétek ibolyája,
bárhogy akarnék, nincs honnan plagizálni.

Csak Isten eszel ki ekkora rabságot,
aranyeső bokrok velem térdepelnek,
a lakatját rázom megkopott hitemnek,
sűrűsödő hegek, ráncosodott rácsok.

Eljött az este, a lefekvés ideje.
Kivagyok fáradva, jut az eszembe,
Lehetőség, mégis nagy a huzavona,
Keresem a kiskaput kibúvóra.

Na figyelj, te gőgös ember:
ütött az utolsó órád!
Törpe lettél, koporsónak
egy dió héja is jó rád.
Letiportad, kibelezted
űri otthonod, a Földet –
teremtőd rút sírgödrödre
plutónium sziklát görget.

Amióta ember él a földön
Hatalom, kincs sokat ér
Harcol az ember ember ellen
Az óhajtott, megszerzett kincsér
Embertipró századok következtek
Harcok messze homályba vesztek
Nincs nyugalom, nincs kegyelem
Kis emberek milliói porba vesznek

Hogy szaladnak a percek
Mint a gondolat, utol nem éred
Hogy haladnak a napok
A kedves örömteli gondolatok

Hogy szaladnak az órák
Ha boldogság vár rád
Keserűen, lassan telnek a hetek
Ha gond sanyargatja lelked

Hogy szaladnak a hónapok
Ha viszik magukkal boldog sóhajok
Ólom lábakon múlnak az évek
Ha könny záporával méred

Bazalt bútorok közt csermelyekből iszom,
enyém a néptelen magyar Riviéra,
csattog a vesztegzár lobogó zászlaja,
hol van a globális felmentő irgalom.

Március egének kékjébe öltözöm,
talán annyi idő-haladék még maradt,
hogy jóllakassak pár baráti madarat,
a szívemben dongás, méhes sziromözön.

Fagyos télutóban fáztak az emberek,
Szent Péter Sándorral küldte a meleget.
Közben a tejúti kocsmában megpihent.
Jó borral kínálták, megitta, s elpilledt.
 
Elindult József is, a kocsmáig jutott.
Megpihenve Sándorral jó sokat ivott.
Még mindig sarokban állt a két zsák meleg,
Amiért már imádkoztak az emberek.
 

Kocsikerék sarat dagaszt,
bakon unott gazdag-paraszt,
gyía csattint ostorával,
nem törődik modorával.

Csibuk lóg ki a szájából,
nem szabadul magányából,
biztatás nem kell a két lónak,
sem mellettük ugráló csikónak.

Már kövesúton zörög a ráf,
két oldalon zöld a fűsáv,
hő - szól gazda a lovaknak,
fűbe így belekaphatnak.

 
Magas hegylánc kőcsúcsai,
Felhők közé nyújtózkodnak,
Tavasz lágy áramlatai,
Róluk havat olvasztottak.
 
Párás, zord képét mutatja,
Meredek kőkemény falát,
Északon moha takarja.
Nem élvezi nap sugarát.
 
Ahol a gerincnek vége,
Nyílik tavasznak hírnöke.
Napsugár öleli délen,
Gyopár hófehér köntösben.

A magány súlya nem relatív –
kinek-kinek a maga keresztje:
akit ha börtönébe taszít,
törvényt hoz, hogy többé ne eressze.

Határtalan áradattal tört a világra,
himlő, pestis után, spanyolnátha,
ez sem volt elég, itt a vírus koronája.

Nincs meg még az ellenoltás,
csak számolatlan sok kézmosás,
de lám megkezdődött a felvásárlás.

Figyeljünk a szakszerű tájékoztatásra,
hogy figyelmeztetés ne vesszen kárba,
ám máris jön a sok álhír sokasága.

Őrzi a lány csodás báját,
Félhomályban, szürkeségben,
Öleli több tulipánját,
A szerénység köpenyében.

Gondolata hozzájuk száll,
-Gyönyörű színes szirmotok.
Szelíd mosolyotok után,
Csak szeretetre vágyódok.

- Gyere örök szépségeddel,
Nyisd ki a szíved ajtaját,
Meglásd érzésed szerelem,
Fiú képében nyit majd rád.

Álszent korona,
eszement rút vírus –
ki-minek rokona,
mi lesz ma új rítus:

Ünnep van ma, Március 15.ünnepe
Ragyog a napsugár minden fele
de más ez a z ünnep,
Szívünkben ünnepelünk
Megemlékezni nem mehetünk

Magyarország az én hazám,
itt ringatta bölcsőm Anyám,
Petőfi versét olvasta Apám,
szívem fölé lett kokárdám.

Magyar szavakkal telt lelkem,
magyar történelem öleljen,
kik szolgálták a Magyar hazát,
dicsőségre emelték zászlaját.