Nem tudom már kinek írjak,
gondolatokat, kivel osszak?

Szabad szél száll a pusztáról,
Szilaj paripák vágtatnak vele.
Itt ontott vért a hét vezér…
Pusztaszer honfoglalásunk jelképe.

Zakatol a piros vonat,
előre megy, sosem tolat,
irány most a vén Balaton,
gondomat én félrerakom.

Szomjazom – könnyeim is elapadtak,
ajkaidtól a csókjaid, már rég szárazzak,
itt belül az emlékek, még megmaradtak,
reggelente a rózsák, harmattól csillogna

Erdei út szalad tova
Nőszirom szélét tarkítja
Boldogság járt erre
Azért van a napnak 
Mosolyogni kedve

Nyíljatok csak virágok
Szálljon illatotok
Édesanyám virágai
Jutnak eszembe
Virágok közt a nyuszi
Fészkelt el benne

„És vissza nem foly az időnek árja,
Előre duzzad feltarthatatlanul,
Csak szélein marad veszteg hínárja:
S partján a holt víz hátra kanyarul.”
                                Arany János 

Feledhetetlen marad ez az út,
Mi Erdély felé vitte velünk a buszt.
Az utolsó lehetőség megadatott…
Gyönyörűségtől könnyünk csordult 

Lezüllött kocsmák,
szocpribék szigetek,
borospohár a társad,
laposra taposott csikkek.

Szép lány volt a Szidónia,
rajongói körbevették,
de az élet: irónia,
s szakállasként emlegették.

Ragyogó napsugár
Madár ének zengi
Köszöntünk kis virág
Drága kicsi Viki

Édes Hazám, te gyönyörű ország,
szívem telve veled, Magyarország,
határain belül van még egy ország,
Balaton Dráva közt, Somogy ország.

A vágyakozás, ott izzik a szemedben!
Hogy lehet, hogy nem látják a fiuk
a tüzet a hiányzó öleléseket?

Lelkünk képzelt, vonal kódján,
hol az évek, sok barázdát vágtak,
sokszor nem is válogatunk, csak
úgy spontán, az ujjak elé álltak.

Egy tekintet és egy mosoly,
ennyi jut belőled, nekem.
A szívem, érzem, már fogoly,
hisz elraboltad, kedvesem.

Szirmot bont a gyümölcsfa virága,
Majd rálehel a köd és az idő,
Lelibben lágyan a szürke sárba,
De helyébe édes, új termés nő,
Nem élt többet, talán csak egy hetet,
Egy kis szirommal több, vagy kevesebb.

Álomképek hullottak a porba,
hiába vágytam rád szorongva,
kerültük egymást, mosolyogva,
emléked néha kísért álmaimba.

Szőke haját fújja a szél
Mosolyog, ha beszél
Kedves arca, nem feledem
Ő az én unokám nekem

Az argumentum: Fénytől visszaverődő,
halkuló beszéd, tükör, s benne Te,
világít a sötétségben, s nézek az égre