Mesterien dúlnak tüzek a képzeletemben.
A messzit győzködöm, a borongós hallgatag
rejtekeit. Ahol senki sincs, csak egyedül Te,
s vágy ölében tekeregve, mutatod magad.

Köszönöm a boldogságot,
életemnek ez nagy kincse,
maradjon így mind örökre,
szívemnek végleges bilincse.

Nekem a vers,
egymásba kapaszkodó faágak
lombos árnyékában pihenő
fuvallat,
csobbanás minden tájon

Kicsi kecske mond mire vársz?
hogy benézel így az ablakon,
rózsáimat már mind lelegelted,
de a tejedet azt megkapom?.

Legeled a margarétát ágaskodva
öreg háznak kopott ablakán,
az elcsent étek jobban ízlik,
mint abrak a széna rácsán.?

Az igazságok mindig világosabbá
válnak a szépség és a valóság
új fényáradatában, mint az érintés.

Remegve vibrál fénye a Holdnak,
víz fodrában prizmaként hatnak,
fák lombjai közt át - át bújnak,
út porában foltként mutatnak.

Forrón éget a nap sugara
Napraforgó tengerre,s tanyára
Egyetlen egy tanya áll magában
Sárga napraforgóval a nagy határban

Tegnap volt, nagyon tegnap még,
gyermekként mikor játszottam,
szerettem mesét, regényt olvasni,
könyvekből szép szavakat loptam.

Rég volt... úgy negyvenöt éve tán,
még egész fiatal lány voltam,
mint két piros alma fenn a fán,
vele együtt úgy álmodoztam.

Beszélni, írni másoktól tanultam,
de én vagyok minden mondatomban,
önmagam szabtam ki ily szűkre sorsom,
a lápon nekem kellett átgázolnom,

Hiába mondod !
A madárnak ne énekeljen
A vándornak útra ne keljen
A napnak ne adjon meleget
A szívednek, nem lesz több szeretet

Amerre csak bolyongok
sötét árnyakat találok,
lopakodnak sunyin felém
a régi színlelt barátok.

Búcsúzom tőled öreg akác
Száraz minden ága
Éveken át élősködő
Fagyöngy ette, rágta

Virág kelyhébe
méhek szállnak,
évnek minden napján
munkában állnak.

Beteltek már a könyvnek
sárgára színesedett lapjai,
régóta nem néztek bele
nem lapozta senki.

Gonosz volt és félelmetes,
arca zord és jellegzetes.
Kinn az utcán vadászgatott,
gyerekeket megtámadott.

Sűrű rengeteg állta utamat,
dágvány sár fogta lábamat.

Elérkezik az idő, hogy egyszer,
mindent de mindent, feledünk,
nem csak a rosszra, de még tán,
a legszebbekre sem emlékezünk.