Mikor a nyárfák -
egyforma magasra nőnek,
mi nem vagyunk egyformák,
adj helyet a verselőnek!

Ki megírta múltját -
kitartóan keresi jövőnek útját.
Próbálja lerázni rátapadt sarát,
amit rá a gonosz dobált.

Ön nagyon csinos kedvesem, 
ott nem messze üldögélt tőlem,
hát bátorságomat összeszedtem,
majd félénken táncra kértem.

Elnéztem formás, női lábát,
amit piros cipőivel mutatott,
de csak néztem a frizuráját,
melyben kötött piros szalagot,
míg rám édesen mosolygott.

Azt mondja a mendemonda,
Gerendáson van egy csoda.
Hársfasor - a beton útján -
Átváltozott alagúttá.

Sűrű lombok ölelkeznek,
Napnak utat nem engednek.
Csak az öreg törzsek között,
Surran aranyló fényözön. 

De jó lenne egyszer látni,
Virágillatban sétálni!
Megpihenni árnya alatt.
Hallgatni egy kismadarat.

Teremtőtől ajándék a létnek,
Ha nemzedékek együtt élhetnek,
Picit most tette anyja a földre,
Máris mászásban telik öröme.
 
Élénken mozgatja kezét-lábát,
Nagypapa felé veszi irányát.
Ki örömében botját leteszi,
Letérdel, kezével útját veszi.
 
Találkoznak, vonzerő öröklés,
Ősi, genetikai kötődés.

Markomba tartom az órát az időt,
mégsem érem utol a fáklyavivőt,
nem záródó ujjaimból átfolynak a percek,
fogaskerekek szakadatlan ciripelnek.

Őrlődök percek másodpercek között,
míg mellettem az idő eldöcögött,
szép arcodon rejtett barázdát szántott,
sok-sok terv és gondolat tovaszállott.

Mikor Édesanya gyermekét tanítja
Az első magyar szóra,
Mikor szívedben él még a hazaszeretet,
Mikor a nemzet még él,
Akkor se feledd Trianont!

Délidőben, nyár derekán,
mikor a nap zeniten áll,
olyan forró a melege,
megsárgul a nád levele.

 
Lila ruhás nőnek oly kecses tartása,
Megállok előtte, lenyűgöz látványa.
Éva Bonyai a festmény alkotója,
A mozgáspillanatnak megállítója.
 
Magas, karcsú az alakja, lépés közben,
Erre-arra is tekinget elbűvölten.
Hosszú, bő ruhája hullámozva lebben,
Mintha sietne egy lila szín fellegben.
 

Peti az én becses nevem,
betűket még nem ismerem,
szeretem a gyermekszobám,
leporelló, könyv a polcán.

Mindegyiket már eleve,
cumis koromból ismerve,
benne játszik sok állatka,
maci, boci, ló, malacka.

Egyedül, ha nézegetem,
meseszóval kísérgetem,
mikor új mesét szeretnék,
ahhoz is van könyvem elég.

Én csak csendben és némán hallgatok,
miközben körülöttem forog a világ,
tudom, velem vannak az angyalok,
de úgy érzem, lelkem megfagyott jégvirág.

Nem is tudom, mióta kívánlak,
mióta ég a tűz egyre hevesebben,
s míg esténként csak hiába várlak,
már nem bízom másban,csak a véletlenben.

2019. július 1.

Piknikre hívtalak, látom el is jöttél,
Napernyőd kezedben, gondolom nem szöktél,
Megbocsáss de én egy kicsit most kések,
Nem tudok ellenállni, a távoli képnek.
Ennek a gyönyörű vadvirágos rétnek,
De nem, téged egy festő ki ide álmodott,
Velem meg az élet így tréfálkozott,
Sajnálom nagyon, hogy ilyen buta voltam,

Van kicsi városnak utcasarki ház,
Benne lakik az őszhajú mikulás,
Ő nem kéményen csatornán mászik,
Mások hátára spontán  kapaszkodik.
Így jut be a kiválasztott házba,
Balszerencséjére épp diliházba,
Majd azt hiszi, hogy nagy fogást csinált,
Ő nem hozott, csak szedi össze ajándékát,
Ám csalódása eléri tetőpontját,

Még állnak a falak
Égre mementónak kiáltanak
Ne pusztítsd el a múltat!
A művészetet, kultúrát olcsón ne add!
Mert állnak még a falak
Ha szobrot is zúznak, lebontanak
Hős kezek újra rakják,
Új Kőműves Kelemenek felfalazzák
Minden téglája kiáltja majd.:
„Bonthattok, buldózerek"!
Jöhetnek tankok, fegyverek

De hát mi ez a nagy felháborodás,
Hogy a vers úgy ömlik mint az áradás,
Inkább ez, mint gyűlölet utálkozás,
Avagy az sok örökös gyalázkodás.
Szabjuk meg szélnek, ne okozzon vihart,
Ne tépjen tetőt, ne legyen fa kicsavart,
De szódarálót, azt le kéne állítani,
Mert a sok maszlagtól kezdünk ásítani.
Szabjad meg a Napnak, mikor hogyan süssön,

Együtt kezdtük, együtt építettün
Az utcán sokasodtunk
Szalagos fák lobogtak
Hírül adtuk egymásnak
A házaink szaporodtak, álltak

Látom, ostobák -
mekkora a dühötök,
szavaimat tépitek -
hátamba döftök.

De szilárdan állok
sziklának tetején,
ahol épp taposok
álnok kígyó fején.

Alattam sakál bömböl,
fájnak neki szavaim,
pofon helyett odavágom
ostorozó mondataim.

Alamizsnává zsugorodott az élet,
mondd, mi jelképezi most a szegénységet,
rongyos, foltozott kabát, talpatlan cipő,
hajléktalanság, elfogyott lelkierő.

Még meleg nyár van, hűs lomb árnya rám vetül,
hirtelen a gondolat is elcsendesül,
templomtoronynak harangja delet kondít,
majd egy régi emlék szinte belém hasít.