Te voltál az utolsó boldog emlékem,
mely az is eltűnt idő végtelenjében,
csak egy halovány ködös kép maradt,
ami ajkadról ajkamba beleszakadt.

Ott az árnyak vezette ligetes úton,
mindketten fent voltunk a csúcson,
ajkaidból forróvágy ömlött belém,
igen nekem voltál álomköltemény.

Nagy senki vagyok, a senkik között,
de mindig volt, ki pofámba öklözött,
vagy gúnyosan szemembe röhögött,
olykor csúfondárosan röfögött.

Ó, hogy kitalálták a csodás mesét,
Alibabát és negyven segédjét,
mind sorba állították a negyvenet,
hogy döntsék romba minden tervemet.

Magasan tornyosul Pozsony büszke vára
Magyar királyokat itt koronázva
Szent Korona védte nagy Magyarországot
Királyok fejére Pozsonyban adatott
Szent Korona, jogar, kard, ország alma
Ettől lett erős, Isten adta királyok hatalma
Isten szeretetével eggyé kovácsolva
Mert erős, nagy volt egykor a nemzet
Sok színűségében is egyet értett

Hallgatom - hogy neszez a csend,
toll serceg, meg-megugrik a papíron,
ülsz az asztalnál, írod válaszleveled,
gondok szántanak elmélyedt arcodon.

Tudom, a gondok miért nyomasztanak,
leírt mondataid annyira ne fájjanak,
aki ezt olvassa a kézhez kapónak,
hogy vége a boldog kapcsolatnak.

Évtizedek sorra vesztek,
de rakódtak rám a terhek,
talpam alatt koptak kövek,
felfelé még egyre megyek,
míg csúcsát érem a hegynek,
kellene hogy megpihenjek.

Vinnélek magammal
csodás, szép helyekre,
vinnélek kedves
óceán mélyére.

Meglátod, mily pompás
a korall világa,
tengerek élettel teli
halaknak ezer sokasága.

Gyere velem a csillagokba,
hol a nagy medve lakik,
megnézzük a Nagy Göncölt,
Fiastyúkot, meg a kicsit.

Szerelmes vagyok magába,
legyen csillagom az éjszakába,
rózsákat hintek az út porába,
legyek tüske bársonyos talpába.

Rekedt hangommal adok szerenádot,
a talált hegedűs hamisan játszott,
de látom megértett - világot gyújtott,
azóta is várom az elmaradt csókot.

Enyém, Tied, és miénk e Város,
nem fiatal de még pattanásos,
öltöztetik néha csínosítják,
szép emlékeit sokszor koptatják.

Ötven éve adták át új hídját,
negyven éve várossá avatták,
főterén két épületnek emléke,
iskola és a templom kétszáz éve.

Forró nap után az éj menedéke
marad mikor az emlék az emlékbe
ölelkezve egy nagy éber álommá
olvad mintha a mindenség hallgatná
hogy sistereg forr az agy a gondolat
mely csak senyved az ólom párák alatt
kitárul felettem a csillagos tér
már egyre rozogább a Göncöl szekér
az ember míg él keresi az utat

választ akarok kapni
de kérdezni nem tudok
mert szám sután elnémul
ahogy csak rád gondolok

Aranyban dézsmál a kezed, 
nyelved hamisan énekel,
hízik állandóan bevételed,
szajkózod, hogy te éhezel.
Szavaid csak mételyeznek,
pókhálósak remélt útjaid,
ha jut valami némelyeknek,
koptatod hamis hangszer húrjait.
Aggódsz a népért Nemzetért,
közben ingyen gyűjtesz javakat,
mástól irigyled lélegzetét,

Csak a sóvárgás marad már
e félbeszakadt úton,
amin semmit sem haladtál,
csupán indultál folyton.

Felragyogott az égen
a nap tüzes koronája
Ontja, sugározza melegét
Levegő remeg bele
Felhőtlen, kék az ég
Forró meleggel köszönt a nyár
A búzatenger nyújtja fejét
Szomjazva esőre vár
Tikkadtan sóvárog a határ

Miért így látlak minden álmomban,
gyümölcsfáim között otthonomban,
hátra sem fordulsz, a virágzó fák alatt,
bár csak láthatom rejtélyes arcodat.

Ez egy csodás látomás, ahogy ott állsz,
ó te gyönyörű Nő ugye engem vársz,
kontyba tetted gesztenyebarna hajad,
karommal úgy ölelném formás derekad.

Ónszínű méltóságos a Dráva,
iható tiszta vized megáldva,
poharat kulacsot bele mártva,
neked a minden, megvan bocsátva.

Nyaldosó hűs hullámod simogat,
simára mos színes kavicsokat,
épít rombol homokzátonyokat,
nevel jóízű folyami halakat.

Van egy hely a világon, amit boldogságnak hívnak,
ahova beköltözni a keserv, bú és bánat nem tudnak,
felsorolni szinte képtelenség, ezen rejtett kis zugokat,
lehet faodú virágkehely, mákgubóba rejtett gondolat.

Mikor volt a kezdet és akkor
ki adta nékünk ajándékul
az édesanyát,
az életet, a szeretést
és az akarat szabadságát?

Hajnalpír festi
horizontnak görbéjét,
álmom elrepült.
Így hát mivé lett
szép éjszakai mese,
valóság árnya.
Álomtündérem
varázsolj nappalból, egy
csodás éjszakát.
Hogy tudnám egyszer
feledni, minden gonosz
seprűs boszorkányt.
Egy nyári reggel
kakas hangja ébresztett,
adta a szopránt.