A puszta közepén nádkunyhó tanyázik,
Égeti a napfény, a viharban ázik.
Előtte a kútgém tán az eget éri,
A föld könnyű nedvét egy vederben méri.

Égőn tűz a nap le, forrón, mint a katlan.
Délibáb tűnik fel, fordított alakban,
S mutatja e tájat – néki ez a dolga –
Mint hogyha az égre volna felrajzolva.

Kis ruháid rakom össze némán
Állandóan Rád gondolok Drágám
Minden darab ruha egy külön kis emlék
Ezeket soha sem feledném

Fázok, régóta. Pedig, ha tudnád, várom
a meleg tavaszt, Kitakarózó
bimbókat kutatni még, virágos fákat.

Családi békét, odavinném fa alá,
hogy kisírja még magát a múltnak,
aztán csak nevetni és boldognak lenni.

Reggel van, kora reggel
Künn pirkad és kél a Nap
Mindenki siet, hisz vár a munka
A mindennapi kenyerünk feladata.

Az ösztöneim vittek
Kardlappal előre
Buja, járatlan bozótok közt
Sosem akadt sehol
Kitaposott ösvény a részemre.

Esernyődnek kupolája
fedi el csodás arcodat,
körötted az eső cseppek
egyre vadabbul kopognak.

„Látjátok feleim mik vagyunk?
Por és hamu vagyunk!”
/Ó magyar Mária siralomból/

„Látjátok mi vagyunk?”
Önmagát pusztító emberiség!
Jézus hiába halt meg a keresztfán!
Mi ebből semmit nem tanulván!

Ha most a rímeket
egy csokorba fogtam,
majd Húsvét napján
mindenkinek adtam.

Játszik a fácán,
látszik a táncán –
peckes a lépte,
dürrög az égre.

575575
Krisztus keresztem. Karjai ha ölelnek
ne lökd el, érted megalázkodott.
A feltámadást sokan nem értik még meg.

Kucorgok egy tojásban,
elgémberedett lábam.
Van már csőröm és szárnyam,
indulok hát elszántan.

Ki kell bújnom sürgősen,
kopogtatok csőrömmel.
Repedt héjon át látom
a fényt, mire úgy vágyom.

A fejem már kint is van,
kopácsolok hát vígan.
Fogy az erőm, nem bánom,
vár rám nyuszi barátom.

Botladozik a Holdfény csacsogva,
Drávának alábukó fodros habjába,
hogy mossa majd magát arany tisztára,
törölközzön szomorúfűznek lombjába.

Ott fenn azon hegytetőn
keresztre feszült az élet,
átszegezett testrészekről
vért mosott az esőpermet.

A természet katedrálisában
orgonán játszik a tavaszi szél.
A virágok ájtatos imában
várnak – csendben figyelik, hogy zenél.

Nyuszi pajtás ajtót döngeti
piros tojással keze teli
nyomában a gazda
nagyot üt most rajta
a tojástolvajt így bünteti.

Itt jártunk sokszor keresztül
ahol bozótos hol rekettyés,
felettünk töltés sínpár szalad
ám eléri ezt is a hanyag felejtés.

V elem történt
A kkor tájban,
R ímet fogtam,
G yalult fában,
A kkor én még,