p 05/31/24
Dáma Lovag Erdő...
(emlékezem Erdős Sándor öcsémre)
Muskátli hajtásokat kaptam én
a Sándor öcsémtől.
„Meglátod, a nyáron virágban tündököl!”
Kinyílik, mert hazai földből van a gyökere,
A tavasz, a nyár nagy örömet hoz vele.
Ne feledd, gyökereid hol voltak!
Kertünkben is szép virágok nyíltak!”
|
cs 05/30/24
Bíróné Marton V...
Jó reggelt, szép napot kívánok!
Mosolyognak ránk a virágok,
díszei az ablakpárkánynak,
kedvence a családi háznak!
Nyíljatok, nyíljatok
muskátlik, ablakok!
Szívekbe, lelkekbe
derűt fakasszatok!
Virágotoknak
mindig volt divatja,
nagymama is régen
|
A tábortűzből szikrák,
az izzó fahasábok
mesélik a történetet,
mit álomként látok.
Vastag subájában ül az öreg juhász,
birkanyájra mellette a kutyája vigyáz,
kezében egy faág, azt farigcsálja,
lassan kialakul késével mintája.
|
Olyan vagy nekem, mint bor a pohárban,
Hol benne ringnak az édes szőlőszemek,
Kortyollak, és itt vagy benne a számban,
Mert nekem adtak a mámorcsók Istenek.
Siklok veled nyarak érlelő fénytengerében,
Fürdünk együtt, mert ízlelni annyira jó,
Korsómban legyél, s minden érzékeimben,
Mert az élet kint hazug, de ez bent mámorító.
|
Azt mondtad egyszer, a mindened vagyok
Szerelmes éjeken majd szerelmet kapok
Virágot aggattál mennyegző ruhámra
Arra kértél, rád figyeljek, soha senki másra
De szép is volt az a boldogságos éden
Míg egy búsuló nap elfutottál tőlem
Rád figyeltem, mindenem odaadtam
De azt a virágot, azt bíz' megtartottam
|
Szellő suhant át a holdfényű éjszakában,
Végig simogatta a házak tetejét,
Bekukucskált a világló ablakokon, hol
Anyák mondtak gyermeküknek szép tündérmesét.
S mint ahogy a gyermekek szenderegni kezdtek,
Úgy álmosodott el a lágyszívű Szellő,
Ásítozó szuszogásba fészkelődött be a csend,
Elhalkult az éji zene, s lett néma, mint a köd.
|
Magamra mért nem ismerek?
Hol voltam, amikor éltem?
S most immár halott vagyok,
Nincs bennem virágzó élet.
Szerelmes énekét
Mért nem hallom a nyárnak?
Zord, hideg szelek fújnak...
Elevenen sorvadtam el én az égő lángban.
Szavak mélyére ások.
Igazat keresek, valót!
Rejtelmes szigeten laktam,
Körém gyűltek a bűnben lakók.
|
Hallottad már a jegenye énekét,
amint a felhőkkel járta ősi táncát?
Telekarcolva kottákkal az ég,
s dalolta élte sudár románcát.
Magasba tört lelke az égig ért,
lombja az angyalokkal énekelt.
Karcsú teste az anyaföldig ért,
árnyékában fáradt vándor figyelt.
|
Úgy szeress, hogy szégyenpírjába bújjon az éj,
mikor hevesen ölellek, s titkon benned égek el,
és suttogásaim takarják rejtett asszony bájaid.
Holt csókok egykor özönének édes ritmusára
ringok a semmiben, és viszlek magammal,
majd simulunk az oltárra feszült selyembrokát
hűvös ráncainak lágyan lehulló Isten lehelletébe,
|
sze 05/29/24
Lénárd József
575575
Egy zsidó asszony: könnyek a kereszt alatt.
Kövek, nagy kövek, mind mozdulatlan.
Lejjebb még a pirosló parázs füstölög.
Évszázadokon át Szentlélek tűzlángja,
Pünkösd ünnepe, Istenajándék...
Csíksomlyó emlékezés s a tűz beléd ég...
|
sze 05/29/24
Lénárd József
575575
Taníts meg engem hinni az emberekben.
Amit mondanak, hogy úgy van, s úgy lesz,
s kell igaznak élni a nagy tévedésben.
Uram, taníts meg hinni a szerelemben.
Kikerülni a vágy hazugságát.
S ha van lobogó tüze, melegedni még.
|
sze 05/29/24
Toldi Ibolya
Nyakunkra fojtó hurokként ül
A sokadik szédítő hőhullám,
Napjaink sora meg-megszédül
Vibráló kénköves kontúrján.
De képzeletünk messze repül
Könnyű, azúrkék habok felé,
Mert testünk, a gyenge, ha meg is feszül,
A lelkünk csakis a Jóistené.
|
sze 05/29/24
Dáma Lovag Erdő...
Hangos szóval kiáltok a magasba,
Az Apátság fala néma marad!
Nincs már visszhang, ami kiált,
Nincs felelet, néma a szád!
Messze látok a Balaton víztükre felett,
Kérdésre nincs, nem jön felelet!
Imára kulcsolom kezemet,
Az oltár előtt letérdelek.
|
sze 05/29/24
Toldi Ibolya
Csillagszempár, ragyogj le rám
Emelj a vágy éjmosolyán
Fordulj felém, lépj most közel
Szerelem vár, fénye ölel
|
Próbálom megfejteni, tudni a titkot,
ami valahol jól elzárva pihen,
de nem azt, hogy miért így nézek ki,
sem azt, hogy a hajam miért ilyen.
Vajon hol van bennünk a lélek,
hova rejtette a teremtő?
Az agyból, vagy a szívből,
honnan vehető elő?
|
k 05/28/24
Kovácsné Lívia
Az árnyak,
a fények,
körbeölelnek éteri lények.
A nap sugara ontja éltető fényét,
árnyak kísérik minden lépését.
Puhán érint,
melegít szíveket, felvidít,
életre kél a táj,
a kis patak kacagva csordogál.
Béka brekeg,
párját várja,
kákalevél otthonába.
Pitypang nyílik, ernyőcskéje száll a légben,
|
Itt hagyom a szívem,
mely érted dobog.
|
Hogyan áll egy árnyék, mit susog a szél,
tenyeredben a redő jövődről mesél?
Jelek az égen, jelek a földön,
jók-e, vagy rosszak, vajon ki döntsön?
Érted vajon a némát, a csendes perceket,
te tudod, mi igaz, mi csak képzelet?
Kérdezz meg egy bölcset, hallgasd a tanácsát,
talán veszed majd finom adását.
|
Amit Te érzel, azt érzem én is…
Együtt áramolva,
lelkem lelkeddel összefonódva,
felizzik, szétárad, ragyog a lét,
világra önti az éltető fényt,
egyek vagyunk, nincs többé határ,
|
Mennydörgés morajlik végig a tereken,
hullámzás csapong a gyanútlan szirteken,
habokba süllyed a Nap, minden feketül;
képzeletem most is csak hozzád menekül.
Szélvihar kutat az elhagyott strandokon,
magához szorít a magányos partokon,
nincs titkom előtte, ő jól ismer engem,
hiszen benne él minden lélegzetemben.
|