Virágpor felhőben és mégis rozsdásan
egy ország, sok az elesett kevés a falat,
mennyi dölyf elfér e tenyérnyi hazában,
a salaktüskéken a Kárpátok alatt.

...január negyedikén múlt tíz éve, hogy elment...

Magányom marad ingyen jeggyel sem indul
sehová nincs hófúvás szél nem tép fákat
de két kutyám nem maradhat gazdátlanul
ne vádoljon szemükből mély barna bánat

Mikor az éj leszáll, elszunnyadsz csendesen,
némasággá lesz, a nyüzsgő végtelen.
Árnyékát hinti rád, csillagok tengerét,
végtelent nyaldosó, megnyújtott termetét.

Ha felvirrad Pünkösd napja, a Szentélek ünnepe,
Több százezren indulnak el a csíksomlyói ünnepre. 
Ki magyarnak vallja magát, idetalál bárhonnan,
A föld mind zeg-zúgából, a lakhelye bárhol van.

Ősz fejem langy teleket havaz Neked,
szilánk, ököl arcomat nem roncsolta,
de ráncos szándék szólt bele sorsomba,
az öröklét éhe megöregített.

Felettük gyertyaláng nem fénylik,
Csillagfény hull rájuk, azt nézik,
Mért lett így, soha meg nem kérdik.

A szépségben a még szebbet kerestem,
és a tudásban a még újabb tudást,
az egészet akartam tenyeremben,
űztem, szüntelen magamat és folyvást.

Miért kínoztok és mit kértek számon
tőlem, sziklás századok vándorától,
ki vonszolja magát vízen, aszályon,
vijjogó vádatok szívembe markol,
nem vidítja kedvem se a mámor, se bor.

Sír az erdő, és a táj,
Keresik a hósapkát.
Hótakaró hiányzik,
De a föld még nem fázik.

a kupavári monostornál

Az évek csontkeze lassan felém nyúl,
már pereg előttem hónapok neve,
olykor csak szelíden, máskor meg vadul
tör rám testem, de megküzdök vele.
A sejtek nem felejtik, ki voltam én,

Igen zavaros a hajnalok szeme,
ömlik reám a kétes szenzáció,
rossz a ritmus és hamis a zene,
hazudik az írás, a kimondott szó.
Becsapott a múlt, szédít a jelen,
de az ember benne már el nem merül,

Utamtól sárosan én, pornak vándora
hasztalan fürkészem a dolgok lényegét,
közben meddőn bimbót bont a tulipánfa,
bár tudja, megfagy fölötte még az ég.

Ne fintorogj, te sors!
Hagyj most már békén!
Nem akarok mást,
Csak a  békén hagyást!

Most már mindenki szeret
szitált szemedben a bús-mosoly
csak pár száraz szeretet-szelet
kenyér a közeli a boltból
csitította volna éhedet
kivetett magából a hazád

A gyermekkor sebes szekerén,
jóval onnan életem delén
rohantam felétek, vagy ti felém,
leveleken rezgett fény és remény.
Ne fussatok büszke jegenyék,
nélkületek már nem kék az ég,

 Öcsém feleségének halálára
/ Lénárdos haiku /

A kőtörmelék között kapaszkodó fa.
Már nincs hozzá út, csak kövek, kövek.
s a volt úton egy rozsdás, elhagyott kereszt.