Híd vagyok, egyszer sziklaszilárd, máskor
meg-megrezzenő, furcsán bizonytalan,
mint részeg, ki imbolyog az ivástól,
s hordozza terhét látszólag gondtalan.

Lelkem, mint sóhajok hídja, két világ,
távoli partjain keresztre feszül;
egyikről öröklét titka fénylik át,
a másikon minden halálba merül.

Csomagom pakolom,
messzire utazom,
kattogó kerekek
zenéjét hallgatom.

Jegyem a zsebemben,
lesz még pár állomás,
a tájban elveszem,
nem sok a változás.

Halad a vonatom,
döcögünk monoton,
kerekét hallgatom,
ütemét kopogom.

Megállunk, kiszállás,
tömeg a peronon,
új vonat, átszállás,
csomagom pakolom.

Kedvelem a nagy hegyeket,
égbe nyúló szirtjeiket,
tetejére felhő, ha ül,
táncol a nap, elmenekül.

Kedvelem a nagy hegyeket,
köztük járó friss szeleket,
könnyet kicsal, arcot pirít,
nyári napon sétálni hív.

Kedvelem a nagy hegyeket,
felette a kéklő eget,
ha tó tart egy tükröt néki,
benne magát büszkén nézi.

Elsötétedett az égbolt,
a felhők már gyülekeznek,
az üstdobok a távolban
egymást váltva dübörögnek.

Sötétre vált a tó vize,
a part köveit csapkodja,
egyre zordabban fúj a szél,
villám a vizet karcolja.

Szaladnak a vad hullámok,
a kis hajónak sietős 
minél előbb találnia 
egy biztonságos kikötőt.

Ahol a gondolat
szabadon száll, mint felhő
a nyári égen

Nincsenek szavak,
kérdések, csak szívdobbanás,
ráhagyatkozás

Közel van Isten,
közel van minden lélek,
élők és holtak

Mert nem áll közénk
gond, aggódás, se méreg,
se tennivaló

csak a gondolat
ölel a széllel, ölel
a fényes fénnyel

A híd ragyogott a vízen
arany arca ezüstre vált
ketten néztük gyönyörködve
emlék marad mindörökre.

A híd ragyogott a vízen
hajnal fürdette rózsáit
csak te láttad, mert szeretted
a csend magasztos óráit.

A híd ragyogott a vízen
és én ültem mozdulatlan
gyógyulásban bízva, hittem
megsegít a Halhatatlan.

A délután döngicsélős melegében,
egy vén diófa árnyas rejtekében,
egy szó, egy kép súg egy gondolatot,
hoz a szellő egy fuvallatot.

Hinta lógott öreg kinyúló ágán,
kacagtam, ahogy hintáztatott apám,
nem féltem, ugyan mi bajom lehetne,
két keze úgyis mindentől védene.

Eső esik, nézem az eget,
felhők mögött a nap integet,
festi az ég íves kapuját,
város fölé színes aurát.

Gyerekek nevetnek feléje,
megigézte őket szépsége,
szebbé tette a borús napot,
varázsolt vidám hangulatot.

Fehér galamb szállt a kerti pázsitra.
Tekintetünk egy percre találkozott.
Lenyűgözött milyen szép, milyen tiszta
az a pillantás, amit nekem adott.

Megérintett a Mindenható Lelke,
és többé már elvesznem nem is hagyott.
Jázminvirág szirmok hulltak fejemre,
és hajamba tűzték a kelő napot.

2022. június 6. Pünkösd hétfő

A csend viharában
hánykolódik szívem.
Az éj sötétje nem véd.
Szobám  négy fala nem óv.

Minden idegen már.
Nem találom helyem,
nem találom magam.

A szemetekben vagyok.
De nem más,
mint kép és betű.

Párolog életem.
Elfogy a tetterő.
És aki ily gyenge,
ránéznek és mondják:

A tavasz mindig ad új esélyt az álomoknak a reményeknek.
Vágytuk a tavaszi napsütés melengető sugarát,
az orgona bódító illatát, a virágok káprázatos színpompáját,
a tavaszi szél lágy fuvallatát.
Végre itt van, s átölel a napsugár,
nyílik a virág, a májusi eső új erőt ad,
felfrissíti az ébredező tájat,
s új esélyt kapnak az elfelejtett vágyak!

Pompájában ontja illatát a tavasz minden virága.
A lila akác az ibolya virága bódító illatával varázsol el mindenkit.
A nap sugara simogatja arcunkat s feledteti velünk a borús napokat.
Áhítattal szívjuk magunkba a virágok illatát,
a nap melegét s ámulattal nézzük az égen futó bárányfelhők seregét!
A tavasz új életet ad a világnak.