Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.
A tanulatlant idomítani
könnyebb, adjál kezébe cirkuszt.
S ki hazugságon nevelődött
Nem ismeri fel a himnuszt.
Így éltünk a kommunizmus alatt,
s az új nemzedékek, nem, értik
mi itt a probléma, s az akarat

Hideg ráz, hiába forró a tea,
nem lennék jó eszkimó az igluba,
ágynak döntött, makacsul kitart,
nem kívánok se ételt, se italt.
Fuldokló, irritáló köhögésem,
az álom lenne a menekvésem,
de nem hagyja, még nem engedi,
meg kell vele reggelig küzdeni,
a hajnal még ücsörögve talál,
beintek neki, itt nem versz tanyát.

ó, hányszor próbáltam elmondani
amit érzek, ami oly nagyon fáj
de te megpróbáltál elfojtani
minden érzést, mit keltett e viszály

mondd, hol az őszinteség, mit kértem,
hol van az érzelem, az akarlak
hova tűnt a szeretlek, hogy égjen
a tűz, s érezd, soha el nem hagylak

leszállt az éj, néma a táj
néha hallatszik egy sóhaj
minden elmúlt, már nincs, mi fáj
nincs kérés, akarat, óhaj

csak csend uralja a tájat
átölel minden álmodót
virágot, fát, éber vágyat
eloszlat sok illúziót

de te itt vagy nekem, végleg
arcomra lágy mosolyt csaltál
s míg e csendben én elérlek
nem fáj a múlt, itt maradtál

A csend, mely szinte észrevétlenűl puhán átölel,
homlokodra csókot lehel,
elvarázsol, s Te lehunyt szemmel átérzed
a csodát,
mit néked ád!
A csoda bennünk rejlik,
csak hagyni kell, s kiteljesedik.
Oly sokan várjuk a csodát,
de ha figyelsz hozzád szól a csend
s előbb vagy utóbb a csodát is megleled.
A csend szava halk, suttogó,

Az első lila, s fehér orgona,
csendes tavaszi eső pocsolya,
messze kergeti a tél hidegét,
már hozza az új nyár ígéretét.
A fészkének örülő gólyapár,
a mezőkön sarjadó búzaszál,
felhangzó búcsúztató dallamok,
iskolámmal végeztem, nagy vagyok.
Ballagó diákok kórusa zeng,
oly szépnek tűnik, bár hamisan cseng,

Borotvahab felhők, az ég azúrkék tükrén,
tavasz bontja az rügyeit, felserdülvén,
gyermeki cipellőt tán lecseréli lassan,
morbidjátékait abbahagyja, nem lesz oktalan.