Alkonyi Nap Drávába ment nyugodni,
egy Barát szíve megszűnt dobogni,
hatvanöt év mi kötötte sorsuk,
volt mikor daltól rekedt a torkuk.

Kalákában egymást segítették,
házaikat is így építették,
vert kútból sikeresen vizet nyertek,
életükben sosem voltak restek.

Egyik TÁRSUNK égi mezőkbe költözött

ez a hír engem is mély fájdalommal töltött.

Éltető sugarakat küld a Nap, mi lehet mérgező,
önmagának dolgozó kéz, sokszor nem haszonélvező,
szorgalmas ember gyűjt vagyonokat, vagy épít házakat,
ám búcsúzáskor mindent itt hagy, ahogy jött úgy távozhat.

Eltelt hét tartalmas év
Ülök mégis tétlenül
Naponta eszemben vagy
Várlak reménytelenül.

Sétálnak tovább az évek
Mígnem időnk lejár
Egy csoda, hogy voltál
A szívünk egybe nőtt régen már.

Moszkva, 2022. április 15.

Kétfilléres emberke aki vagyok,
néha belém marnak fehérje halmazok,
torkomból ha szakadnak is panaszok,
kérni nem fogok tőletek, csak adok.

Ha öröm ér, mond hát kivel oszthatom,
ó mennyire próbáltam, elmondhatom,
unott közömbösség volt sokszor válasz,
kit keressek, Istenem kit ajánlasz.

Szabadon

Befoltoztam lyukas tetőmet,
hogy ne lássam a repülőket,
most nem látom a csillagokat,
sem az égi viharokat.

Felhőkön égbe kell szállnom,
bár hideg van, nagyon fázom,
vonzanak bűvös mágnesként,
mert hiányoznak esténként.

575575

A sirató tél fagyott hóval takargat.
Fehér lepelben a haldokló táj.
Jégvirágos ablakok néznek dermedten,

táncukban mattul az üveg s a kinti táj.
Siető esték, pinceajtó, zár.
Csikorog a rozsdás kulcs, vad dülöngélés.

Hamis az ének. A puha hó tetején
úttalan utak, vakít a fehér.
Amerre még csak ellátsz, dalol sok legény.

Ha uralkodni akarsz, a népen
vedd el ünnepeit, a múltját.
Töröld ki a hazaszeretetét,
s ne kötelezd a nagy tanulást.
A tanulatlant idomítani
könnyebb, adjál kezébe cirkuszt.
S ki hazugságon nevelődött
Nem ismeri fel a himnuszt.
Így éltünk a kommunizmus alatt,
s az új nemzedékek, nem, értik
mi itt a probléma, s az akarat

Hideg ráz, hiába forró a tea,
nem lennék jó eszkimó az igluba,
ágynak döntött, makacsul kitart,
nem kívánok se ételt, se italt.
Fuldokló, irritáló köhögésem,
az álom lenne a menekvésem,
de nem hagyja, még nem engedi,
meg kell vele reggelig küzdeni,
a hajnal még ücsörögve talál,
beintek neki, itt nem versz tanyát.

ó, hányszor próbáltam elmondani
amit érzek, ami oly nagyon fáj
de te megpróbáltál elfojtani
minden érzést, mit keltett e viszály

mondd, hol az őszinteség, mit kértem,
hol van az érzelem, az akarlak
hova tűnt a szeretlek, hogy égjen
a tűz, s érezd, soha el nem hagylak

leszállt az éj, néma a táj
néha hallatszik egy sóhaj
minden elmúlt, már nincs, mi fáj
nincs kérés, akarat, óhaj

csak csend uralja a tájat
átölel minden álmodót
virágot, fát, éber vágyat
eloszlat sok illúziót

de te itt vagy nekem, végleg
arcomra lágy mosolyt csaltál
s míg e csendben én elérlek
nem fáj a múlt, itt maradtál

A csend, mely szinte észrevétlenűl puhán átölel,
homlokodra csókot lehel,
elvarázsol, s Te lehunyt szemmel átérzed
a csodát,
mit néked ád!
A csoda bennünk rejlik,
csak hagyni kell, s kiteljesedik.
Oly sokan várjuk a csodát,
de ha figyelsz hozzád szól a csend
s előbb vagy utóbb a csodát is megleled.
A csend szava halk, suttogó,